Téged

Most rád gondolok,
Hihetetlen árnyak világában vagyok,
Empatikus lények szürke
Implantátumától
Félek,
Hogy végleg beléd költözzek.

Más ugyan nincs, mi visszatartson,
Szeretnélek ölelni, míg élek,
Átaludni veled az
Ezeregy éjszakát,
S mindig csókolni
Lelked.

Ha nem lennél,
Már aludnék holtak
Vigasztalan erdején,
S mindig a halál
Ütné meg fejem.
Kopogtatna ajtómon
Addig, míg végül
Vele nem megyek.

Most viszont te vagy,
Ki életként hív,
Elszenderít,
És meghajolok szíved előtt,
Mert költsön kérem őt,
Hogy azzal is
Szerethesselek.