lomTár

Átláthatatlan figyelmek leégve állnak,
mint rozsdás, fürge kályha mutatja a múltat.
Beléptél, igen! Lomtárad eltakar, felvidít,
de kidobni kellene,
mindent, Mi múlt, mi a régi isteneim
felhőin járnak,
Mindent kidobni,
És térdre borulva félni a mával,
félni istent és embert,
Üres lomtáram hírére felébredek.

Agyam üres tervei kézen fogva állnak,
régi szerelmeket a tűzhelybe dobálnak.
Izzik a rozsdás, rég feledett fa,
valaha egy szék volt, de lehet, hogy bútorlap.
Szikrázik a fém is, felforr a levegő,
a kis kuckó is ég már, akár egy szerető
vallomás,
mellyel nőmre kacsintok,
s nőm mellén a foltot lassan simo
gatom.