2008. október 7., kedd

Rettegek

Ha nem hallom hangod,
Már rettegek,
Hogy elkap a magány,
Hogy egyedül maradok,
Rettegek,

Ha nem vagy velem,
Már számból a szó
Sem dől ki,
Megnémulok,
S rettegek,

Ha távol vagy,
Hogy valami történt
Veled,
Hogy elveszítelek,
S hogy már
Nem szeretsz,
Rettegek.

A halál lova

Ráültem a halál lovára,
De engem ledobott,
Helyettem már
Két embert
Szívenrúgott.

Én estem hanyatt,
Taposott rajtam
A fájdalom,
Szemenköpött az
Élet,
S most én fekszem
Ott,
A földön.

kétezernyolc

Átkot hozó év,
Már lassan vége,
De mit hozhat még.

Álnok, gólyalábú év,
Egylábon forgó,
Szegényes kacsaház.

Hátulról jött,
Kését gerincembe vágta,
Egészen a szívig,
Majd megforgatva
Hetedíziglenig.

Rábíztam volna életem,
De megtévesztett,
S korcs isteneivel
A képembe nevetett
Ez a "mindenhajó
hanemjó"
kétezernyolc

Az orrom

Bevertem az orrom
Egy lengőajtóba!
Igen!
Mert akkora.

Hold-Lyuk

Már látom a Holdon
Az ementáli lyukakat,
Éppen egy holdegér
Az egyikből kinéz,
Integet,
Majd rágja tovább
Jóízűen.

Látomás

Színes karikákat
Lobogtat a szél,
De megunod,
S lassan
Arrébb mész.

Álommanók

Álommanók jönnek,
Mint királyi hadsereg,
Ugrálnak, s énekelve
Álomport hintenek szemeidre.

Dúdolnak fülbemászó,
Álmos dallamot,
Közben egy manó
Jobb válladon elbóbiskol.

Már csak néhányuk
Próbál meg altatni,
De sikertelen
Minden léptük,
A por kiömlik,
Tüsszent,
S beterít a por mindent.

Ott alszanak, s már
Annyira horkolnak,
Hogy aludni a zümmögő
Hangtól úgysem bírsz.

Nyugalom

Az ergonómia erejével
Csapok közétek,
A messzeség elnyúló
Öklével ütöm meg
Arcotok,
Vízzel borogatom sebeitek,
Csak végre
Hagyjatok.

Mosolyogsz

Utazgatni arcod szépségében,
Hinni a maradás reményében,
S örülni, mikor oly
Boldog vagy.

Nézni, miként szomorú arcodon
A aggodalom kiül,
Szívem összeszorul,
Megmerevedik a tér,
Elsötétül minden,
Mit eddig a fényesség
Lepett be.

Majd tereled a szót,
Úgy mosolyogsz,
Csak ne essek vissza,
Hát ezért is
Szeretlek
Megmaradva neked,
Mint hegedülő
Lusta tücsök.

Mikor veled vagyok

Mikor veled vagyok,
A csütörtök is vasárnap,
Mikor fogom kezed,
Nem mondom,
Bocsánat,
Csak nézlek,
Egy szót se szólok,
Kiürül lelkem beléd,
Átfolyik a szív,
És a test
Odaragassza
Bélyegét.

Ivászat

A derengés látszatát kelti
A bor,
Táncol a boldogság
Most
Valahol.

Megnémul

Bélelt románcai közt
Az ég elhallgat.
Sötét lesz,
Megnémul a vágy,
Elhallgat a tomboló
Vihar,
Késztetést érzek,
Mikor sírok,
Hogy most halkuljak
Én is,
Maradjak csöndesen,
Apró szavakat
Többé ne
Véssek.

2008. október 6., hétfő

Őszi-szellő násza


Kezedben kulcsol össze
Időt a szél,
Parányi lelkemnek
Boldog menedék.

Arcodon táncoló napnak
Derűs fénye.
Úgy szitál lelkemnek
Boldog nevetése.

Szemedben hajlongó kék
Őszi-szellő násza,
Kijárna lelkednek
A világ boldogsága.

Míg Te nem szólsz

Úgy érzem, elrontottam mindent,
Nem követelőzök, csak kérek,
Úgy érzem, mindjárt elalszom.

Elfog a pánik, lelkem lüktet,
Apró darabjai égnek bennem,
Minden szavad kell,
Minden kis hallgatás,
S az, mi néked fáj,
Az fáj nekem is,
Az éget legbelül,
Az az én fájdalmam.

Most pihen a bánat, és az
Érzés legbelül fáj,
Hogy nem mondod el,
Hogy nem kiállt a szó,
Hogy helyetted csend
Van valahol.

Most tűnik az ima, keserű
Derengés emészt fel,
Úgy érzem, megbántam mindent,
Mégis legbelül mondanom kell.

Nem mondhatom, hiszen
Álnok simulás a kézben
Ringat édes öleléssel,
Úgy érzem, elrohan minden.

Most lelkem üde illatával száll
A belső üresség,
Megvakít a félsz,
A tánc, s az ének.
Most lenne jó szemedben égnem,
De nem lobog a vágy,
Hogy mond, így nem lehetek
Érted bolond,
S míg Te nem szólsz,
Már lelkem sem beszél,
Nem tereget szavakat eléd,
Ha nem beszélsz,
Hát én vagyok te,
S hallgatok veled.

Pillantásod hiányán a táj
Ordítja örök nagy hangon,
Szemed tükrében égve az alkonyat
Vizét iszom, s most megbotlik a nyelv.
Szót kér, s feléd megy,
Hozzád szól, és táncra hív,
Örök táncra
Egy benső zenére.

2008. október 3., péntek

Krixkrax

Elszenderülsz,
Hiányzik belőled a spiritus,
Nem tudsz már tüzet
Gyújtani,
Meghalt minden,
Ami élet volt.

A fájdalom határai
Lobognak bensődben,
Szájtátva áll a
Kérlelhetetlen,
De nem ad magából
Az élet többet,
Nem hívja kezében
A telefon,
Nem csörög,
Csak néz a halál
Üres szemekkel,
Felémnyúl
Kérlelhetetlen.