egy a sok közül

várnak
fellegek

emlékek sorában
puszta
önsanyargatás.

megmaradtam,
hajlékom lábain
áll a tévedés,

jöttem,
menni kevés
erőm volt,

voltam hadak
vezére,
és ura voltam
helyzeteknek,

de nem bírtam győzni,
ha mások jönni
mentek.

váram.

hátha csak
apró vagyok,
de felnőttem,
s most gyermeki szívem
is felnőtt,
hát mit kíván a száj,
ha ízt,
ha kortyol borból,
ó teremtőm.

várok.

hátha csak én vagyok,
és senki nem hív,
csak kerget,
hát várok,
s míg vár a szív,
én vagyok az,

ki vagyok,

ki vagyok?

talán egy
a sok közül,
vagy a sok száz közül
egy vagyok.

vagy vagyok-e egy
a sok közül,
vagy sok közül
az-az egy?

hát nem.

csak én jövök fel a
pincéből,
szakadt papucsom
talp alatt,
fejem fölött a sík
teremtés,
elmúló csillagok
szalagja.

hát csak én vagyok,
ki jöttem,
de megyek is el,
hogy menjek.

megyek
jövők,
s míg jövendők mennek,
jönnek
felém,
míg megyek.

hadd zuhanjak ágyamba,
térjek nyugton,
szabaduljak
szürke életem
kénes mivoltától.
ne legyek porban tiport,
lázálomtól kelő
éjjel,

legyek nappal,
mindent eltipró,
mindent felcsipegető
seregéllyel.

lelkem
szalad,
járkál,
megy,

de itt marad nektek,
mi egykoron voltam,
mi leszek,
hát vagyok.

nektek egy.
egy a sok közül,
százezer-egy.

elfeled a bánat

mit teszel te,
teszel-e bármit is
kulcsolt kezed által.

hát apránként elfeled a bánat.

apránként.

visszajön nemsokára,
akár a halál
von közénk
gátat,

időnként,
mikor nem figyelsz,
visszajön a bánat.

hát mit teszel te,
teszel-e bármit is
fokán a tűnek,

hát nem férnek
át.

mennének, szolga
hadak sietésével
fáradok,
álmodok,

hogy fáradt lelkem elalussza
reggelét a mának,

hát apránként
elfeled a bánat,

hát apránként,
apránként
elfeled,
a bánat.

tudatállapot

mi kell,
hogy igazam
bevált szóként derüljön.

mi kell,
hogy magamon röhögve átforduljak,
és sírjak.

mi kell.

mi kell,
ha nem kell semmi a jónak,
a magamnak valónak
írni
mit kell.

mi kell,
ha szombatra virradóra
nincs mit hintenem.

mit kell
tennem.

csak ülni,
és vígan búcsúzni a nyártól,
s észre se venni, hogy ősz van.

barátságok elhullott
porából ríni vissza
rosszat,
hiszen akkor még jó volt,
belátom.

mi kell,
ha nem kell semmi,
ha nincs mit írni,
mi kell
neked.

mi kell, ha
kell is,
ha meg nem,
akkor jobb
is, hogy így történt,

nem bírnám, ha nem kellene,
s úgy hitetné,

hogy
mit is.
azt is,
hogy kell.

te vagy

elbujdosom,
szégyenemen igazán
világít a nap,
vár az éj sötét rétje a
szürke kozmosz alatt

álmodom.
magamba gombolyodva
várok szép reményt,
de hisz oda nézel,
nincs ott semmi,
se boldogság,
se menedék.

hajlong a szív,
ügyesen feszít árbocán a
vászon,
belekap a szél,
és ritka érintések
közepette
csókban pirul el.

várlak.
óh! hatalmas
égi szellemiség,
hogy lelked költözze be
álmom,
úgy kívánom,
szellőzőn a rét.

barátom.
várom, hogy a leplező
tavasz illatától
meredjen égi színed,
és őszre váltó hangom
derűjéből
váljék ki
a nyár.

vágyom.
hogy vágyam legyen,
s létemben
vágy keletkezzen.
keletkezésem
vágyában ébredve fel,
úgy várom,
hogy vágya fedjen el.

hallom hangod.
TE VAGY!

kép

befejezetlen
maradtam
kormos
képek
lápos
mocsarában.

Általános információgyülemlés

Tartózkodom.
Például attól is, hogy mondjak valamit. Eltúloztam. Viszontlátásra. Viszont látásra invitálom az olvasót. Higgyetek abban, amit láttok. Elétek tárul az igazság, s mégis nyomokban heverő múltról énekeltek. Szavaitok hamis látást ad, s a kérlelhetetlen momentumok csak peregnek. Nem jönnek vissza, hogy intsenek. Elmúlnak széles körökben, s hamis lábnyomok, akár sárból a hóba lépve tisztátalanodig meg a lelketek. Figyeljetek. Lássatok.
Én tartózkodom. Attól is, hogy szóljak. Látni sem vélek, s ha látok is, akkor is mit. Nem egyebet, mint tárgyakat, és megint.
Túlzok. Mert látok. Ha nem látnék, nem mondhatnám, hogy csak azt. Agyam felhőin keresztül homályos a látás. Bocsánat. Az írás is. Halljátok? Itt jönnek. Ezek a másodperc csendes ugrásai. Múlnak, mennek el. Én meg lassan haldoklom. Te is, és mindenki. Meghalunk egyszer, de addig látni kell. Hamis istenek tapossák össze lelkünk, s míg nem látunk, csak félünk, mindennek vége, és egyszer meghalunk. De mi van, ha látunk? Akkor a gondolatok képekké, a képek életté vállnak.
Tartózkodom. Ettől is. Meg attól, hogy most írok. Én bizony nem. Csak szólok. Egyszerűen csak látni akarom azt, amit mondok. Kijön. Elmegy. Vége.
Figyelek. Halljam a hangom. Érdes. Sírásba remeg át. Foszlányok igazságait hirdetem. Sokat írok, de mondok semmit. Üres leheletem vékony hámjára próbálok freskót alkotni. De kiszakad. És vége. Halott. Akár az év, mely elmúlt felettem. Akarom, hogy láss.
Tartózkodom. Bálványok rétjeitől, és hamis igazságok balga futáraitól. Köszönöm, megvagyok. Élek.
Ha nem is, akkor is. Vagy nem.
Talán igenlésem szörnyű tettéről álmodom. Tündérmese vagyok, és hamisan éneklem szívem énekét. Tévúton járok. Nélküled.
Zavar a frekvencia. Bezavarják adásom, s a sok krix-krax között elásom a gondot. A terhet. Míg tartózkodom. Lezárult egy szakasz, s most ismét itt vagyok. Halott énem élni akar. Kiengedem. Mint dzsinnt a palackból. Szomjazom. Gyere. Félek. Átásítom az éjszaka felét, mert a másikon sírok. Nélküled, egymagam.
Bátor vagy. Halljam hangod…
Tartózkodom. Egy szoba közepén fekszem, síkom ölelése az ágy. Egymagam járok, álomban, fel-alá.
Gyújts tüzet, és égni fogok. Mennyei lángként.
Ámen.
Tartózkodom… benned…

A Félelem Harangjai

Ha nem hallom zápor hangod,
Miként felveri a port,
S száraz lelkem puszta ékjeként
Rám terült szalagon
Felfedéd imád.

Hangos üvöltéssel
Járom körbe utam,
Csak egyre feljebb,
Mert lefelé hiába
Küzdenék,
Nincs tovább.

Szárnyam ereszkedik,
Lopódzik közelébb,
Magasság Istene felé venném utam,
Tartanék zászlót,
S égő fákjaként tekintenék,
De holmi istenek
Leplezik előttem
Az igazit.

Félek.

Hamar döbbenek,
Utam jártam, csak hazugság.
Tovább!
Felnézve az égre,
A messzi csillagokon lovak
Legelnek,
És Isten csodás képére vágyva
Elmegyek.

Haldoklom.
Nincs bennem erő,
Elvakít a düh,
Isten megbántott,
De erőm szörnyűlködve fel-fel áll.

Ó örök Atyám!
Szárnyad alatt nőttem fel,
S kinőttem óvó ölelésed,
Hát engedj vissza,
Engedj újra gyerekként játszani
Veled.

Szapora légzésem,
S tűnődő tekintetem feléd,
Hogy ki vagy,
Mit akarsz,
Merre mész,
Ha nem is jöttél,

Csak voltál.

Félek nélküled.
Betemet a halk magány,
S rózsák keserves
Illata dereng még,
Hogy valaha,
Egykoron
Bennem
Te éltél.

Féltem.

Mint tavaszi, hűs zápor

Ég a lelkem,
És fáj minden,
Mi nem én voltam
Benned.

Halasztottam,
Tűrtem, toltam
Az élet nehéz volt
Nélküled.

Mindent megesz ez a fájdalom,
És sivár lelkem fújta
Vézna dalom
Végig,
Hatalmas hegyek
Fölé emelkedett parázs voltam,

Mely falt mindent,
És felperzselt mindent,
Mit megtalált.

Mióta létezel,
Magamba zárnálak,
Mégis szeretném,
Ha szállanál,
Mint madár
Az égre
Fel.

Tűzd szívembe lándzsád,
Hadd folyjon ki vérem
A vízzel,
S hadd haljak ősi halált
Érted,
És mindenkiért,
Ki most
És egykoron
Téged féltett.

Szabaduljon a szó,
Imaként ráncoljam homlokom,
És míg érzem,
Velem vagy,
Hát tolj félre minden
Múltbéli hibát.

Most perzselek,
Mint nap tűz
Déli órákban,
De míg velem vagy,
Hát vagyok én veled,
S hűtöd
Erős fényem
Tavaszi szellőddel,
SA enyhe, port felcsapó,
Lágy cseppjeiddel.

Pillanat

Elmúlt minden,
Mi egykor egyben tartott,
A végeláthatatlan
Univerzum bolyhos lépteire
Kéklő igazság
Terült.

Lámpámból a fény kialudni
Látszik,
És elsötétült hegyvonulatok
Birtokában
Én csak kis apró
Pontként ugrálok
Isten terhére.

Meddig folyik még az est,
Miként a sötétség markolja át
Szívem,
És fénylő katakombák által
Tekint rám a halál.

Búcsúzni kéne,
És el kellene hagyni a múltat,
Mint kiéhezett oroszláncsorda
Pásztázza át a rónát.
Puszta van. Lelkem pusztasága
Tekint le délnek,
Hol szirtekről az élelmek
Fürtökben nőnek.

Látom már,
Elnézek a fellegek felé,
Kinyílt ablakomon át
Jön át a didergés,
És misztikus lépteivel
Kopogtat a csend.
Ki van,
Hol van ide bent.

Várj, és süppedt óceánok
Sivár gleccsereibe fagyva
Várom a holnap virágzását,
De jöhet még egy
Nagyobb, hatalmasabb,
Ki kis virágomat
Letépve fut
Szép asztalod felé.

Vázába helyezve hervadok,
És nézem kényes pillantásod
Az égre,
Ha nem most, és máskor sem,
De soha ne lenne vége!

elragadtatás

virágként
sodró alkonyba temetett
élet vagyok.

szapora léptekkel
szaladok
egy messzi,
kivert tájra,

úgy veszem meg
istentől a levegőt,
s adom lelkemet neki,
ó,
igenis teremtőm.

lágy zivatar mossa
el a szívem,
lehetnék boldog,
netán egy síró árva,
de most ez alakult ki;
a lelkem vívmánya.

torkomból felzökkent,
félrenyelt gondolat
jutott át ajkamon,
köhécselve
nyeltem volna vissza,

de mára már
nem tudom.

Úgy érzem

Érzések,
Érzelmek törnek át
Falakat,
Hosszú huzalként
Kanalaz
Fel egy álom,

Jobb lenne,
Ha nem lennék itt.
Vagy nyáron kellene
Taposnom a havat,
Olvadni fel,
Míg a jég faggat,
S szíved tüzes hidegétől
Fázom,
Hányszor mondjam még,
Sajnálom.

Derűre lobbant égkékkő a
Lelked,
Ha megváltozik a
szivárvány feletted.

Sajnálom, hogy akkor,
S ott rontottam el,
Tüzed gyújtotta lángok
Martak fel.

Még mi kell ahhoz,
Hogy újra boldog légy,
Hát menj, szaladj,
Úgy leszek tiéd.

Már látom elfújni
Gyertyámat ott,
Ellepnek engem is
Magasra vert habok,
S alszom a lángok pirító lelkében,
Csendesen, magányban,
A sajnálat hevében.

elmúlt fellegek

jöjj velem, ha
meglátsz magadban,
s hagyd magad mögött
a létet.

csókolj kedvesen, s ölelj
szorosan, ha hangod elfojt,
elfojtó habokban
szeress mindenek felett,
s harapj némán húsomba.

támassz bennem furcsa
dolgokat,
szorítsd kezem, mint
egy gömbhajóban
elhalkuló robbanás
zaját
hallgatni órákon
át szokás.

félj szívemben, sárga
napsütést
duruzsolj, ha ketten
többre mész velem,
csak add el nekem,
hogy tudjam,
érzem,
mennyire
szeretsz.

miért van az,
hogy ha kellek,
eldobsz magadtól,
s lehulló permet
válik szívem ütköző
hangjából,
úgy csapódik ki,
mint sár a mocsáron.

ölelj, s kergess
önmagad medrébe,
ne jussak ki,
maradjak örökre,
mért nem hallgatsz?

árván sóhajt, átölel
a vég,
szürke virágok
elsárgult tengerén
vagyok egy keserves ízű,
hajlott bokor,
kire a méh már nem
hajbókol.

legyek benned virágzó
oszlop,
vagy kőfal, mely
leomlik olykor,
mint síró gyermek anyja
ölébe,
úgy járjon át
engem a tested.

forrón ölelj, halljam a
hangod,
kérdezd meg,
melletted miért vagyok,
ha nem látsz most,
s nem sóhajtasz fel,
kérdezd meg, miért létezel.

hallgass bennem eltúlzott
szavakat,
könnyemből egy apró hajnalon
feltűnő hold
az égbolton,
úgy halványul el a szerelem,
ha nem táplálod,
lassan remegek.

jöjj felém, s
ölelj csókoddal,
tárd ki a szíved,
s ne kérdezd, ki
hol van,
csak legyek én, ki
most reád tekint,
adj magadból,
de ne csak egy szeletnyit,
add magad oda
még ma nekem,
s én látni vélem
az elmúló fellegen.

miként a nap
szúrja át a fényt,
úgy hiszem,
hogy szerethetsz örökké.

Tavaszi megtisztulás

Alkonyatkor megindul az ember. Félénk szívében tisztásra talál, s a lenyugvó nap bukása együttérzéssel tölti el. Fájdalmas kockázat a leleplezés, és indulatos gondok csapásaitól tartok, míg félénk lapozásokat végzek múltamban.

Elhitetem önmagammal hazugságaim, s mikor már annyira jól megy, hogy tudom, kihirdetem népem mezsgyéin.

Gyermekként lépteim kimértek voltak, mégis suták, s most hatalmas távlatokba meredek, de nincs erőm meglépni a jövőt. Szívem terebélyes karabélyát töltöm meg, s húzom meg a ravaszt feléd, mégsem merek hinni, s mondani, ebből elég. Fordulj! Térj meg! Hallgasd a szívnek elköszönő dallamait, és érints meg! Markolj szavamba, s hallgattass el. Sötét erdeje a létnek szolgasorsra bukik, s miközben hazudnak óriás hegyek, apró mocsarak bugyrai alá bukik a szél.

Felsüt a nap, s újra reggelként ébredek, téli hideg szárnyát gyújtom, hogy végre, s örökre nyár legyen. Benned elalvó területek dallamos rítusa lennék, miközben lepled rejtőzve búvik alám. Elengedlek, s szárnyaid téveszméire szaladok, ugrok két lábbal tenyered tartó magasságára, s te felemelsz egészen isten hanyatló tornyáig. Ritka oxigénű levegő csapja meg burjánzó tüdőm alját, s fulladásom tekintetében öledbe veszel, s kebled árnyékából figyelem tovább a napot.

Enyhül a szél, s a leégett szárnyak alatt fekete koromtól lepve a táj, miben pár lábnyom, mely te voltál, s úgy jöttél felém, szaladtál. Igazolásként csókot dobsz létemre, s az ígéret gyémántjával karcolod belém szavad, szeretlek.

Józan voltam, s egy sör ártalma legeltette bennem az istent, koszos kezem ölelésétől romlottál meg. Tiszta vagy, mint megannyi fehér tó hullámzik a szélben, de már szürke vized tükröződik vissza rám, hiszen megmosdottál, lemostad vétkem.

A nap szitája mossa tavad medrét, s mint folyó, mára én úgy ömlök beléd. Tiszta lelkem harmatos vize keveredik langyos, nyári tavaddal, s már ketten vagyunk tiszták, de egy alakban.

Újra itt vagyok

Újra itt vagyok,

Léptem árnyába kapaszkodsz,
Szállsz egekig, s mintha csak egy
Hold lenne, szaladsz a semmibe.

Napjaid csillagként hordozzák
Nappalod, kialudt égitestek horkantanak fel,
S kecses ritkasággal
Érintenek meg.

Újra itt vagyok.

Rögvest, rögtön, reggel

lélegzetem megáll,
elszalad felém a pánik,
rohamosan nyúlik
a világ,
már nem is tágul.

óriás törpék lépik át
országom határát, s
esznek almájából,
akkorát harap át,
mint egy torok,
bendő,
de megforog
sírjában a kényelem,
s kizökkenti fejem,
tudatva,
kell nekem
valami régi,
foltos idő,
mi múljon el,

rögvest,
rögtön,
reggel,

akár a bajba kevert menedék
szítva fel vérem
reggeliztem az elsuhanó
messzeségben,

hát elhalkul ma minden,
a sötétség órái zuhannak rám,
pár perc, s ott vagyok újra,
odaát.

most hallgass,
ne szólj,
nem mondj egy szót sem,
alkoss értem,
s közben suttogj a napkeletnek,
meglátod,
majd felkel

rögvest,
rögtön,
reggel.