elragadtatás

virágként
sodró alkonyba temetett
élet vagyok.

szapora léptekkel
szaladok
egy messzi,
kivert tájra,

úgy veszem meg
istentől a levegőt,
s adom lelkemet neki,
ó,
igenis teremtőm.

lágy zivatar mossa
el a szívem,
lehetnék boldog,
netán egy síró árva,
de most ez alakult ki;
a lelkem vívmánya.

torkomból felzökkent,
félrenyelt gondolat
jutott át ajkamon,
köhécselve
nyeltem volna vissza,

de mára már
nem tudom.

Úgy érzem

Érzések,
Érzelmek törnek át
Falakat,
Hosszú huzalként
Kanalaz
Fel egy álom,

Jobb lenne,
Ha nem lennék itt.
Vagy nyáron kellene
Taposnom a havat,
Olvadni fel,
Míg a jég faggat,
S szíved tüzes hidegétől
Fázom,
Hányszor mondjam még,
Sajnálom.

Derűre lobbant égkékkő a
Lelked,
Ha megváltozik a
szivárvány feletted.

Sajnálom, hogy akkor,
S ott rontottam el,
Tüzed gyújtotta lángok
Martak fel.

Még mi kell ahhoz,
Hogy újra boldog légy,
Hát menj, szaladj,
Úgy leszek tiéd.

Már látom elfújni
Gyertyámat ott,
Ellepnek engem is
Magasra vert habok,
S alszom a lángok pirító lelkében,
Csendesen, magányban,
A sajnálat hevében.

elmúlt fellegek

jöjj velem, ha
meglátsz magadban,
s hagyd magad mögött
a létet.

csókolj kedvesen, s ölelj
szorosan, ha hangod elfojt,
elfojtó habokban
szeress mindenek felett,
s harapj némán húsomba.

támassz bennem furcsa
dolgokat,
szorítsd kezem, mint
egy gömbhajóban
elhalkuló robbanás
zaját
hallgatni órákon
át szokás.

félj szívemben, sárga
napsütést
duruzsolj, ha ketten
többre mész velem,
csak add el nekem,
hogy tudjam,
érzem,
mennyire
szeretsz.

miért van az,
hogy ha kellek,
eldobsz magadtól,
s lehulló permet
válik szívem ütköző
hangjából,
úgy csapódik ki,
mint sár a mocsáron.

ölelj, s kergess
önmagad medrébe,
ne jussak ki,
maradjak örökre,
mért nem hallgatsz?

árván sóhajt, átölel
a vég,
szürke virágok
elsárgult tengerén
vagyok egy keserves ízű,
hajlott bokor,
kire a méh már nem
hajbókol.

legyek benned virágzó
oszlop,
vagy kőfal, mely
leomlik olykor,
mint síró gyermek anyja
ölébe,
úgy járjon át
engem a tested.

forrón ölelj, halljam a
hangod,
kérdezd meg,
melletted miért vagyok,
ha nem látsz most,
s nem sóhajtasz fel,
kérdezd meg, miért létezel.

hallgass bennem eltúlzott
szavakat,
könnyemből egy apró hajnalon
feltűnő hold
az égbolton,
úgy halványul el a szerelem,
ha nem táplálod,
lassan remegek.

jöjj felém, s
ölelj csókoddal,
tárd ki a szíved,
s ne kérdezd, ki
hol van,
csak legyek én, ki
most reád tekint,
adj magadból,
de ne csak egy szeletnyit,
add magad oda
még ma nekem,
s én látni vélem
az elmúló fellegen.

miként a nap
szúrja át a fényt,
úgy hiszem,
hogy szerethetsz örökké.

Tavaszi megtisztulás

Alkonyatkor megindul az ember. Félénk szívében tisztásra talál, s a lenyugvó nap bukása együttérzéssel tölti el. Fájdalmas kockázat a leleplezés, és indulatos gondok csapásaitól tartok, míg félénk lapozásokat végzek múltamban.

Elhitetem önmagammal hazugságaim, s mikor már annyira jól megy, hogy tudom, kihirdetem népem mezsgyéin.

Gyermekként lépteim kimértek voltak, mégis suták, s most hatalmas távlatokba meredek, de nincs erőm meglépni a jövőt. Szívem terebélyes karabélyát töltöm meg, s húzom meg a ravaszt feléd, mégsem merek hinni, s mondani, ebből elég. Fordulj! Térj meg! Hallgasd a szívnek elköszönő dallamait, és érints meg! Markolj szavamba, s hallgattass el. Sötét erdeje a létnek szolgasorsra bukik, s miközben hazudnak óriás hegyek, apró mocsarak bugyrai alá bukik a szél.

Felsüt a nap, s újra reggelként ébredek, téli hideg szárnyát gyújtom, hogy végre, s örökre nyár legyen. Benned elalvó területek dallamos rítusa lennék, miközben lepled rejtőzve búvik alám. Elengedlek, s szárnyaid téveszméire szaladok, ugrok két lábbal tenyered tartó magasságára, s te felemelsz egészen isten hanyatló tornyáig. Ritka oxigénű levegő csapja meg burjánzó tüdőm alját, s fulladásom tekintetében öledbe veszel, s kebled árnyékából figyelem tovább a napot.

Enyhül a szél, s a leégett szárnyak alatt fekete koromtól lepve a táj, miben pár lábnyom, mely te voltál, s úgy jöttél felém, szaladtál. Igazolásként csókot dobsz létemre, s az ígéret gyémántjával karcolod belém szavad, szeretlek.

Józan voltam, s egy sör ártalma legeltette bennem az istent, koszos kezem ölelésétől romlottál meg. Tiszta vagy, mint megannyi fehér tó hullámzik a szélben, de már szürke vized tükröződik vissza rám, hiszen megmosdottál, lemostad vétkem.

A nap szitája mossa tavad medrét, s mint folyó, mára én úgy ömlök beléd. Tiszta lelkem harmatos vize keveredik langyos, nyári tavaddal, s már ketten vagyunk tiszták, de egy alakban.

Újra itt vagyok

Újra itt vagyok,

Léptem árnyába kapaszkodsz,
Szállsz egekig, s mintha csak egy
Hold lenne, szaladsz a semmibe.

Napjaid csillagként hordozzák
Nappalod, kialudt égitestek horkantanak fel,
S kecses ritkasággal
Érintenek meg.

Újra itt vagyok.

Rögvest, rögtön, reggel

lélegzetem megáll,
elszalad felém a pánik,
rohamosan nyúlik
a világ,
már nem is tágul.

óriás törpék lépik át
országom határát, s
esznek almájából,
akkorát harap át,
mint egy torok,
bendő,
de megforog
sírjában a kényelem,
s kizökkenti fejem,
tudatva,
kell nekem
valami régi,
foltos idő,
mi múljon el,

rögvest,
rögtön,
reggel,

akár a bajba kevert menedék
szítva fel vérem
reggeliztem az elsuhanó
messzeségben,

hát elhalkul ma minden,
a sötétség órái zuhannak rám,
pár perc, s ott vagyok újra,
odaát.

most hallgass,
ne szólj,
nem mondj egy szót sem,
alkoss értem,
s közben suttogj a napkeletnek,
meglátod,
majd felkel

rögvest,
rögtön,
reggel.

messzire, el

Elém tárult csalódás a megvetés,
Hangjai a fának
Mind elém állnak,
S köszönnek.

Bárgyú szemeivel néz
Reám a nap, s míg
Fent bandukol,
Megéhezik,
S bőröm pigmentjeivel
Táplálja magát.

Az igazság,
A megható mozzanatok
Körforgásába
Lépve inognak
Meg bennem szavak,
Ugrálnak,
Ki nézi, ha mindannyian
Hívogatnak,

Hogy lássuk,
Teremtőm angyalával
Kézen fogva
Megyek.

Messzire innen.

lelki megnyugvás

a lélek kavarog,
megáll a szélben,
csütörtök van,
és én inkább keddnek érezném
magam.

széttárt kezében egy kilónyi
lehellet,
vastagon fedi a por,
és nincs meg a kényelem.

lelkem eleganciáját
feslett öltöny takarja,
búcsúzni jöttem,
hiába akarna
még maradni.

kezdetben voltam én,
majd jöttek sokan,
és sokan,
én voltam ádámod,
s te voltál az
éva.

messzi vizek felett
lebeg isten lelke,
most odamegyek felé,
s kézen fogom
ragadni.

búcsúzni jöttem,
elhintet szavakkal kérni,
ne sírj,
nekem ennyi volt az élet,
és ott fogok maradni.

társam, a hű halál
már átjárja testemet,
kihűlt szobák mezsgyén
táncolnak kedvesen
apró gyertyalángok.

oly sötét az álom,
ha nem úgy gondolsz rám,
mint megannyi szerelem
rügyezik délután.

álmodj,
s mikor felnyitod szemed,
legyen számodra az
élet egy tavaszi
kikelet.

Egyként mások

Elrejtettem benned
Önmagam vázlatát,
S magamba véstem
Életed fájdalmát.

Most egyként vagyunk
Mások, és másokként
Vagyunk egy.

Nem indul vonat

A diszpécser bemondta,
Ma nem indul vonat,
Nem megy Miskolc
Felé semmilyen szerelvény,
Se most, se máskor,
A Tiszai-pályaudvart
Megszüntették

Munkások mennek felszedni
A síneket, s most olvasszák
Be a keleti szerelvényeket.

Nem indul vonat,
Se most, se soha máskor,
Itt maradsz mellettem,
Majd meghízunk
A ránk nehezedő
Boldogság súlyától.

Nem indul vonat,
Se most,
Se soha,
Se soha máskor.

Hálátlanság

Kizártatok ide,
Kihűlt sivatag
Jéghideg porában
Fekszem,
Hát engedjetek, vissza.

Botorkálok messzi,
Savanyú ég alatt,
Míg felettem röpködnek
A mindennél
Szabadabb,
Szárnyuk rebbentő
Madarak.

Örök körforgás lepi
Be a szívem,
Hanyatló fejem
Biccentésével jelzem
Felétek,
Most minden,
Minden rendben van.

Csak engedjetek
Közel, fogadjatok vissza, s én
Újra megszököm.

Köszönöm

Jöjj,
Érezd a csodát,
Szememben megláthatod,
Mit visszatükrözök
Reád.

Imbolyog a bolygó,
Pörül jobbra-balra,
Agyam univerzumában
Kihalt bolygók sorra
Robbannak fel.
S apró darabjaik
Csapódnak
Marsi közelségbe.

Szidalmazó váltság
Túrja arcomba a kezem,
Szomorú hangomba
A világ összes
Boldogsága bújt bele,
Hogy hozzád érve
Felvidítson.

Jöjj,
Érzem csodás
Érintésed
Szívdobbanás
Szerű alakját.

Számos pillanat éhező foszlányai

Szombat van,
Vagy vasárnap reggel,
Bebújtam ágyamba,
Így vigasztalódok
Egyelőre.

Éhező bensőm szomorú
Grabancát fogta
Meg az isten,
Megrekedt a vonaton,
Sülysáphoz közel.

Ottmaradt egy
Rokkant, tolókocsis
Ember kerekébe fújva,
Az aszfalton
Egy csiga kinyúlt
Teste alá fúrva.

Gondolataim apró
Hegyére ékeltem a napot,
Míg a reggeli ködben
Egy sikátor közepén
Leheletem bólo
gatott.

Váltsa meg

Görnyedt szívem
Hajlott gerincoszlopán
Vonatozik végig
A szerelem,

Szívemtől agyamig
Burjánzó kényelem
Heverészik, s
Dúdol magában
Egy hamis dalt.

Rohanok mögötte,
Jegyét nem vette
Meg, s most
Kalauzok jönnek,
Megbüntetnek,
S kiraknak félúton,

„Váltsa meg,
A Világot!”

Édességbolt

Élénk színek tüzes
Esőjében szanaszét
Vagyok hagyva,
Egy édességgyár
Gyártósorán öntöttek ki
Marcipán-rudakba.