Nyárba lépve

Találkozunk,
Ott, a túlsó parton,
Szél fúj, bennem dúló
Örök harcra kél
A monoton dallam,

Szürke por lebben fel,
Viszi a szél,
Viaszbábúként a lánggal
Olvasztja szét,
S folyik lelkembe a mámor,
Gyönyör;

Különös reggel szorgalma
Készített helyet nekem,
S most elfoglalva
Helyetted lépek
Oltárára a nyárnak,
Míg elhidegülve
Egy olcsó talánynak
Leszek bizalma.

Jóska bácsihoz

Elszenderült alkonyat
Forrt össze feletted,
Áldásod, s két kezed munkái
Nélküled hevernek
Az ittmaradtak előtt.

Most szél van, és hideg,
A város csendjei kialusznak,
S fények pislákolnak lábad előtt.

Álmodsz, s most álmaid mi
Visszük végbe,
Mi leszünk a jövőnek rabjai.

Állomás ez nékünk, s
Már a végére érve
Ellazulnak görcsös izmaid.

Nem nyúl a kéz a megszokott
Munkáért,
S nem érinti arcod
Párodnak homlokát.

Becsukódik a szem,
De odaát láthatsz ezer,
Meg ezer, boldogabb csodát.

Most ott vagy, és figyelsz,
Most lelked terül ránk,
S csókod terül szét,
Míg van, kinek
Szívében Örök emlék helyett
Te örök tényként leszel,
Hogy éltél,
S hogy élsz,
És örökké,
Létezel!

Nyugalmi állapot

Nyugalom kell. Nyugodni csendben egy fél órát, és aztán menni tovább. Huzalok ébredései közt látni magam, s póznákra feszített emberek képmására teremteni bölcseleteket.
Nyugodni kell, megnyugodni, s elmenni valami száraz helyre, hogy higgyek benne. Miben? Azt magam sem tudom, csak átlátszó dolgokat sorakoztatok egymás elé, s így nézek keresztül rajtuk, látva, miként torzítják el az előttem elterülő tájat. Vagy hármat kiáltott a kakas, s megmentve ezzel a földre zuhanó régi álmokat.
Most lapos a föld, s a kezemben tartom a lefolyó vízcseppeket, s miként tartozik nekem az isten az igazsággal, úgy hívom én is magamat örökké élőnek.
Szavak, mely megsárgult papírlapra vetettek, most új füzetbe húzom le őket, megváltoztatva a szavak közti gyenge összefonódást, mint tér és pillanat hevében fogant ihlet.
Gyűrődik a tél, s előttem eltorzult tájként lépdel az eső, elmosva a fehér havat, elmosva ezzel ön-ön igazam. Félreeső helyre mentem, hol nem láthat senki, agyamat elrejtve daloltam egy hitvány éneket, s bensőm kitárulkozó széljárása cseppjein keresztül megyek a hídon. Zavar a múlt, s minden, mi benne van. Nincs nyugvásom, s nem hinném, hogy valaha is jó lesz. Már nem bízom semmiben, mi egykor olyan szépen duruzsolta fülembe a jövőt.
Nem értelek, és nem értem a könnyelmű ideológiákat. Próbállak megérteni, de mindig magamban találom a hibát.
Úgy sajnálom, hogy nem tudom sajnálni. Nincs megoldás, ha nem találunk rá.
Beszélj, hisz nyugalom kell, beszélj, szólj, harcolj önmagadért. Ne hallgass! Ne szólj, ha nem kell, de ordíts, ha a szavadtól meg kell telnie szívemnek. Most rád vágyom, és senki más nem jöhet, csak te vagy, ki szívemnek az örvendő ékezet.
Szólj, beszélj, szólj, s harcolj a nyugalom csendjével, hiszen a lelkem már nem bírja a ráerőltetett terheket. Sokáig!

meditációs valóság

kezdettől a vég
szava virágzik kifelé,
sűrű tévedések
meditációs valóságát
vizsgálva szinteket lépek
az élet minden
terén,
s tanulok hibáim
áramvonalas sorsából,
mit a kéz ad,
a szem elveszi.

technikailag megbabonáz,
mégis elméletben már művelni
nem tudom
a valóságot,
s kizárt körökből
tanulom a rosszat,
utcahosszra
megelőz az igaz.

hazug denevérek röpke
sötétjébe ültetem
életem,
s várom a fecskék
felszabadító igazát,
hogy fénnyel söpörve végig
kikaparjanak
lomha barlangom
sötét erdejéből.

nem szólni annyi

még nem késő, még
elhallgathattok,
mert most nem szólni an
nyi,
mintha nem dadog
na a vég.

ker
esem a példát,
hogy jobb belátásra bírjam
az egész világot,
s példa
kép
nélkül
példa
képp mutatom
fel magam,
hogy elbuktam.

vasaltam az ing
em, s messzi híreket
olvasva kezdtem
szaporulatba,
mint akinek
nincs egy sem,
s nincs benne ötlet,
ha én mondom,
ha én hitet
em el, hogy kell,
akkor is ti tudtok
többet az él
etről,
mert én
nem vagyok kegyeltje

az istennek.

vérző aggodalom
bánatát kötöttem
guzs
ba,
s figyeltem apró áramlásait a duná
nak
hogy igenis vannak nagy
szavak,
és vannak bennem rejlő mozzanatok,
de mivel elhiszem,
hogy nem vagyok,
így elmenekülnek
tőlem az an
gyalok.

tiszta, ha
kell tiszta
lelkű maradok,
s megfosztom magam
a múlttól,
s kicserélem önmagam
másra, ne legyek ok
a sírásra,
hogy könnyek nélkül,
érző szívvel
csak előre,
kőkemény
en.

de nem tudom,
mit akar
tok,
így most elnémulok,
s megyek vesszők
paripái után,
a múltba süppedve,
akár egy meggy
a piskótán.

dunához

Mintha ma más lenne
A levegő,
A folyó szellemisége
Megszűnt,
S nincs tovább,
A csend ül,
S csendül
Bennem a lét.

Harangok dalolnak
Tornyok fellegében,
S mint délhez illő
Nóta, ennek nincs
Vége.

A busz késve ért
A révbe,
De a duna szalad,
Kiesett hegyének
Megfosztott vágya.

Ölj, ha kell,
Tombolj, szaladj a
Mába, harcolj
Önmagadért,
Te örökérvényű,
Szomorú árva.

Dadogó

Dadogok
Da
Do
Gok
Nem 
Tu
Dok       érintés nélkül
      szelíd akarat
              a pont,
          Este van,
              Jónapot,
    Kelj fel
             Lázár,
        Halld,
             ott a halál,
     Csak épp
            mással van
                   Elfoglalva

Rózsakert

A szerelem rózsakertje
Most a bennem lakó
Manók akaratos
Igazsága.

Ha egyszer vége is
Lesz az életnek,
S bennem haldoklik
Majd a táj,
Lelkemnek
Egész szigetét majd
Rózsák borítják.

Újra tavasz van

Két kezemmel foglak,
Ölellek csendesen,
Álomtól a tegnap,
A jövő már végtelen.

Mindennél és jobban,
Mint kerge nyulak
Futnak köröket
A réten,
Szaladok vígan,
Őrülten teérted.

Gondolj rám! Szóba tért
Vánszorgás az est,
Pihenni térek, de
Ő rest elaltatni.
Most fogom az egészet
Hátrahagyni,
S valami isteni
Hiúságot kérve
megmaradok veled
A napsütésnek.

Hozzászólok most,
Ti égi madarak,
Fényletek, s húztok
Világost tavasszal,
Most tél van,
Kemény őszi szél
A szellő szárnyát
Veszi fel,
S álruhában már
Elhiszem,
Újra tavasz van.

Országút

Kitekint,
Ki tekint ott, a
Borús utca vissza rád,
Nehézkedve lopódzik
Szívedbe a szép.

Bárkák loholnak négy
Keréken, mindegyiknek
Külön kapitány,
Megy az egyik,
A másik meg nem áll.

A házak terítékén
Vannak magasak,
Szépek, kopott úri
Udvar, ugarba
Aprított rétek,
Halványan dereng,
valamikor szerettem
Őket.

Kerítések zajából evett
A kutya kolbászt,
S gazdagéknál
Álla világháború,
Oly szomorú,
Van miből
Veszíteni.

S az utca vissza rám,
Kölcsönös a szerelem,
A lázadás töri fel
Kátyúba bújtatott bánatát.

Nem vagyok

Ha nem, akkor
Most miért a
Létnek kamionjára
Pakolod a lírát,
S teát iszva
Mormol egy imát
A toll,
Már nem vagyok
Sehol.

Ami van, az
Kies lét, ceruzaelembe
Préselt energia,
Kiszabadítanám,
De vele nem
Bírna az
Emberiség.

Hazudtam én valaha?
Igen, az egész életem
Hazugság, csorba
Vasoszlopok
Példázataként
Rozsdás zászlórúd,
Szakadt zászlóval.

Barangolás

Nem találok oda,
Nincs dzsipíeszem,
S flancos noteszbe
Jegyzett utcanév
A tábla,
Talán hátba kéne
Vágni az istent,
Nyakon a járókelőt,
Hogy ott van.

A buddhizmus áldozatait
Sajnálva alkotok
Rám nehezedő térképet,
Beleírom,
Hol jártam,
Hol meg nem,
S most egyedül
Vagyok erős.

Legyengít a nátha,
Rossz valakivel
Bezárva egy testbe,
De ez jutott,
S eltévedek,
Bárhol is voltam,
Nem találok vissza.

Éjjeli gondolatok

Az.

Absence

Varázslat árnyalta be szívem, kápráztam,
S minden hangom a múlté lett.
Erős idegzavar lépett
Fel az agyban,
S most elhidegülve vagyok
Mindenhol.

Nem vagyok otthon
Sehol, s a holnap
Már tegnap elmúlt,
Nem vagyok magamnál,
És másnál,
Most nem tudom, mi van,
Egyedül vagyok,
Zavar, és tudatlanság
Erős abszintjét
Iszom,
Mi fejbevág.

Éljek

Lebegek,
Akár a Marson lennék,
Hatalmas kezeivel
Jön felém a
Vég.
megkérdezném,
De hangom is
Pici.

Asztronautának
Készültem,
Mikor ide a Földre küldtek,
Csak nem tanultam meg,
Hogyan kell éljek.