Absence

Varázslat árnyalta be szívem, kápráztam,
S minden hangom a múlté lett.
Erős idegzavar lépett
Fel az agyban,
S most elhidegülve vagyok
Mindenhol.

Nem vagyok otthon
Sehol, s a holnap
Már tegnap elmúlt,
Nem vagyok magamnál,
És másnál,
Most nem tudom, mi van,
Egyedül vagyok,
Zavar, és tudatlanság
Erős abszintjét
Iszom,
Mi fejbevág.

Éljek

Lebegek,
Akár a Marson lennék,
Hatalmas kezeivel
Jön felém a
Vég.
megkérdezném,
De hangom is
Pici.

Asztronautának
Készültem,
Mikor ide a Földre küldtek,
Csak nem tanultam meg,
Hogyan kell éljek.

Hétfő

Még fáradtabb a lélek,
S még kiabál a szél,
Csapja fejem a levegő.

Hétfő van,
A kéz szorítja
Tollam,
Úgy sajnálom,
Hogy hazudtam.

Ha most itt lennél

Ha most itt lennél,
Valószínű nem tartanám
Vissza magam,
A sűrűre nőtt gondok
Között ölelnélek.

Nem számítana,
Mit tettél, s hogyan,
Sok még a kérdés,
De a válasz is
Ingatag.

Ha most itt lennél,
S nevetve mondanád,
Nem baj,
Mondanám én is,
Sebaj,
Tóbiás,
Se baj, se
Árulás.

Csak kicsit
Nagyon hordom
A flancos orrom,
Azt hiszem,
Tőlem indul ki
Az összes pontod.

Őrület

Ha most nem szólsz,
Én megszakadok,
S valóban az őrület
Kergetett,
Nem hittem ma
Neked.

Elképzeltem, átraktam,
Be. és kivettem
Fejemből a képet,
Átrajzoltam,
Hátha tévedések
Egzisztenciája
A szél,
S hogy az enyém
Oda már be
Nem fér.

Ájulás kergetett,ú
Sőt, még hánytam is,
Belém szorult a
Lélek, s nem ma már
Öltem legyet.

Egy pillanatra
Odakint megállt
Az élet, leállt
A szív,
S a lélegzet.

Egymagam

Kapzsi voltam,
Akartalak,
Csak magamnak,
Egymagam.

Kapzsi voltam,
Takartalak,
Csak magammal,
Egymagam.

Kapzsi voltam,
Hagytalak,
Egymagadban,
Egymagam.

Kapzsi voltam,
Mint elkészületlen
Félkész, születlen
Gyermek,
Megszűnt az ébredés,
A vágy, s most
Már várok.

A felkelés napjára
Hagyom a
Tánc felemelkedő
Rítusát.

Csak magam,
Egymagam
Leszek
Azonos
Teveled,
Csak magadért,
Egymagam.

Most

Most betiportad
Kicsit a virágom,
S elázott gabona
A létem,
Kihivalkodó álommag
Egy köves talajon.

Újraszültek engem
A földre, s az
Új anyám a víz,
Az az átkozott
duna, kinek vizét
A halál folyasztja.

Most kicsíráztál
Bennem, s rajtam
Ülve szóltál nagyot,
Most még írok,
De ennél többet
Nem akarok.

Lehet, kiirtom magamból
Az összes érzelmem,
S ülök majd kopaszon
Egy padon észrevétlen.

Térfogat

Méghogy nem térfogat
Növekedés a szerelem,
Már vagy négyszeresére
Nőt énbennem.

Kívánom

Kívánom a halált,
De a derűs élet
Jobbját követelem,
Ha eljön az időm,
Ne temessetek.

Dobjatok valami
Éhes farkas elé,
Etessetek el,
Készítsetek belőlem
Kutyakonzerveket.

Ha megindul a
Szülés, s átjutok
Oda, vissza már
Nem jövök,
Ne várjatok,
Semmi jótétléleknek
Ne ajánljatok.

Kívánom a halált
A saját faszára,
Élni akarok,
Dobálni csalit
Az élet tavába.

Kifogni onnan
A legszebbik halat,
Megsütni, s
Úgy halni meg,
Hogy szálkája
A torkon akad.

Keresztül-kasul

A világ összefolyt
Vízfolyás,
Keresztül-kasul úsznak
Benne halak,
Belémköt a buszon
Egy alak,
Hogy menjek már
Arrébb, mert
Ő leülne.

Mondanám neki,
Hogy ez csak egy
Férőhelyes, hogy
Ide más hülye
Aligha leülhet.

S már a MÁV állomás
Kesze világában vagyok,
Beszél a bemondó,
Mást aligha hallok.

Felszállok egy rozsdás
Szerelvényre,
Éppen Hatvan felé tart,
Egy részeg, vörösfejű
A pénztárcámra tart
Igényt.

Most is van valami

S most Krisztus is
Leborotválja
Szakállát,
Hogy ne hasonlítson
Arra a képre,
Amit az ember
Festett róla.

Ábrázatok véges
Titkait feszegeti
Az egyház,
Sírógörcsöt
Kap a nevetés,
Hogy a mosolyt
Kimosni
Már olyan kevés.

Félig habzó, gyantás
Szivaccsal mosom
Le a szőrt fejemről,
S állok a lisztben,
Hátha kisütnek.

Őrület szélén

Szikrázik a kék,
Sötét ellipszis alakokat
Ringat az éj,
S most te vagy,
Ki jön,
Jössz felém,
S szürke bizbazokat
Aggatsz rám,
Hogy felismerjenek.

Inglikán, vagy
Anglikán, porraloltó
Lélekbulvárt
Riogat a tél,
Hogy zászlóként
Leng a déli
Ég.

Elmegy, s közben
Halk szavakat
Suttog magában
Egy mormota,
Vallást gyakorló,
A hallást sértő,
Fülértő gégész,
Ki oda is
Benéz.

Hát talán most
Jobb lesz az
Ennyi,
Megőrültem.

Bebasszna

Bebasszna,
Ha olyan jó volna,
Mint serlegét
Ürített királynak
A szar.

Úristen, milyen
Formálhatóvá vált
Az ember,
Milyen köztes
Népszokásokat vesz
Fel,
S inkább néz,
Hogy butuljon.

Aranyos vagy,
Köszönöm,
De bebasszna az ,
Ha kirántanám
Fejemből az észt,
S mondva kérdezném,
Csak úgy,
Hogy hova mész;
Míg a halállal
Táncolok
Éjnek idején.

Halottak napja

Ez a város az élőhalottak
Temetője,
Járnak benne vénemberek,
Kiknek éppenhogy
Nem jött el
Az "ittazideje".

Bilincsbe száradt kezüket
Merítik mélyen a
Szenteltvíztartóba,
S mécsest gyújtanak
Százéve holtaknak.
Talán én teszem
Azt jól,
Ha most még
Jó előre elbúcsúzom.

A fáradtság szemei
Szólnak belőlük,
S már intenének is
'Zbogom'-ot,
Ha belegondolok,
Mikor van vége,
Akkor inkább majd
Viszlát.

Lekaparnak

Sikátorok rezzenő
Piszmogását fagyasztja
Rám mosoly helyett
Az isten,

Két kezével markol,
Míg emlékezni
Kijöttem.

Bús szellő árnyaként
Csap tarkón az ég,
Barát, és testvér
Egyszerre te lettél,
Végül mégis
Elmentél.

Most fagyott hangú
Árnyék vagyok
Ráfestve a falra,
De jönnek hű városiak,
S rögtön lekaparnak.