Feketelyuk

Rámhelyezted létednek sugarát,
S most visszaverődve rólam,
Ragyogok.
Nélküled nem vagyok,
Csak egy feketelyuk az
Égreborult csillagok
Ezernyi serege mellett,
Kiégett óriáscsillag tetem,
Melyre ráborul az
Egész világegyetem.

Túlvilág

Hol nincs megnyugvás soha,
Ott teremtődik a kényszernek
Árka, mely megtelik
Velem, átzuhanok félholtra
Vert tetemeken,
Süppedek, a lápos mocsári
Színházban leszek ablakpucoló,
Hogy kiláss, hogy nézd,
Miként a nap felkel,
A színdarabnak vége lesz,
S köztünk lapuló hatalmas
Hegyek nem mások,
Mint egérnek odaszórt
Éjjeli maradék.

Az élet

Megpörkölt gyöngyszem az élet,
Forró felszíne feketére
Sült, alatta fénylő,
Átlátszó réteg,
De odáig még senki
Nem ért el.

Piac

Számolom a perceket,
Hogy ott legyek veled,
Most beteg vagy, fázol,
Innen menni kell.

Egy percig sem bírom már
Nélküled, elrettent a magány,
Ülök egymagam színtelen
A félelem szürkehályogán.

Felkelt a figyelem, ne aludj,
Ne félj, vár rád a
Győzelem, s valahol még
Reményt is árul egy öreg
Az életnek piacán,
De kifogyóban van,
Hiszen már nem gyártják.

Én leszek veled

Ha nem hiszel nekem,
Higgy az igazaknak,
Ha ott leszel velem
Valahol a földön,
S kérdik mély tekintetek
Között,
Hát én leszek veled.

Messzire vágyom

Messzire vágyom,
Csak innen menni el,
Nem maradni sehol,
Ne ismerjenek.

Némán utazni veled
Egy álmokkal teli buszon,
Csókolni a szád
Egy elpirult csillagon.

Utazni véled a tejúton át,
Messzi-messzi galaxisra,
Keresni egy elhagyott
Bolygót,
Hova a náza nem
Küldött hajót.

Ott pihenni le veled,
A lelkeknek tengerén,
Süvítene lágy esti
Szél, míg kezem
Gyengén arconcsókol.

Tánc

Szaladj Jónás után,
Nyelesd le magad a hallal,
Az éjszaka papírtáncot
Jár, pezsgőzik
Édes muzsikaszóval.

Belőlem nyer megigazulást
Az álom, félve őrzi
Pillanatom hevét,
Rámnehezedik a jóslat,
Miszerint kelni olyan
Nehéz.

Sárkányt röptetnek hamis
Istenségek a bálban,
Táncol az est fényes
Mezőkön,
Elragadja szívem a leggyönyörűbb
Hölgy, s arconcsókol.

Táncolok vele,
Minden perce szép,
Asszonyok viszik férjüket
Haza,
Elfáradok, s leülök
Melléd, akár egy megpihenni
Vágyó, lágy dallamú
Költemény.

Tojás

Lelkem sárgáját süti ki
Az isten, fehérjémet
Későbbre elteszi,
Megtörte meszesedő
Búrám,
Mielőtt kikelhettem
Volna.

Normalitás paralízise

Leépített másnaposság
Rogyasztja a lelkem.
Apró foszlányokat látok
Mint apró szentjánosbogarak
Szállnak,
Szállanak az égen,
Sűrűre borítva a sötét
Éjszakát.

A hideg még hűsöl
Magában egy picit,
Elszenderül a kénes
Esőcsepp, s szárítja
A búza szirmait.

Megbújik testemben
A visszhang válasza,
Miért keresem folyton
Az istent, s helyette
Miért mindig önmagam
Dialektusába botlom.

Keresztezi kisagyam
Kérdését a látás,
Idegein megannyi
Információ szalad,
Mégis elhiszem,
Hogy ez a tinta
Feketén a lapra ragad.

Reményt ad

Angyalok síró hangját hallom,
Fejemben lüktet a meghűlt vér,
Átlátszó most szívem,
És olyan nehéz.

Reményt ad egy Fecske,
Hozza nyarát felém,
Táplálja a jóságot, s önmagát
Belém.

Fázva és éhesen lohol a nap,
Kifelé tekint az esőből,
De leér egy napsugár,
Visszaint a tetőről,
Boldog pillanat,
A szív megszakad.

Álmos a tücsök, s pihenni tér,
Reggel várják szerelmes fecskék,
Reggel újra megváltozik a világ,
S isten is, ha kell,
Hazatér.

Bákókám

Olyan igazi öregasszony,
Olyasfajta legeslegjobb nagymama,
De Ő más volt,
Ő volt az imádnivaló bákóka.

Az én bákóm, az én nagyszülőm,
Az én anyám, és keresztelőm.
Vigyázott rám, sütött nékem,
Fogta kicsiny gyermekkezem.

Átölelt, ha fáztam, s velem sírt,
Mikor sírni kellett, az utolsó úton
Is sétált velem. Templomba járt,
Hitte az istent, hitt Ő nékem is,
Szerette versem, s nagynak
Tartott.

Hitte, ha majd megnövök,
Táncolunk egy esküvőn,
S ő lesz majd a dédi,
Már mindenki Őt félti,
Késő már, hogy elmondjam,
Szerettem, de elragadta
A halál.

Látom

Majd minden olyan más lesz,
Majd megváltozik az ég,
Szürke és kék lesz,
S idegen a vér.

Már látom is anyukám,
Már látom határát az újnak,
A világ elszenderül,
Így lesz a sorsnak
Sorsdöntő dolga.

Bosszús idegenek

Bosszús idegenek intenek felém,
Mondanám nékik, menjetek,
Elég, de már arra sincs
Erőm, bosszús idegenek
Éktelenkednek,
S elhízik a táj.

Játszuk el

Játszuk el, hogy minden
Rendbe jön, lapozzuk
Az elsuhanó fényeket,
Az isten felkötötte
Magát.

Lehellete belepte a tájat,
Hervadnak köröttünk
Vidám talpalávalók,
Sötétbe tér fényleni
Lelke.

Elkészültem, már nem vagyok
Fáraó, balzsamos testem
Hamis szót ír, s szól
Valami lehányt útpartról
Felém.

Játszuk el, hogy már nem
Lesz több lélegzet, s hogy
A jövő vizei kiszáradt folyók,
Semmivé válik köröttünk
Az ég,

Hát játszuk el,
Mert élni már
Annyira nehéz.

Kikelet

Bújnak a földből zöldellő
Kis füvek, a világ nem
Győzi habzsolni az éltet.

Felém fordul egy virágzó
Fa lelke, porozza magát
Egy dongó, egy méhecske.

Virágról virágra száll egy
Hatalmas lepke, kifeszíti szárnyát,
Egy álomra hasonlít,
Színes és gyenge.

Látványt kerget odafönn egy
Eltévedt napsugár, egy esőcsepp
Ugorja át a magasban terjengő szivárványt.

Pirosló szemekkel engedi fürtjeit a nap,
Mintha a felhők bárányra
Hasonlítanak,
Míg húzzák a kötelet
A kibaszott halálnak.