Botrányos vers

A gravitáció elmebajos
Téveszméiként
Földhöz ragadott tudósok
Lettünk,
Hogy átírva a föld erózióját,
Abszurdumok telítettsége
Közben, egy hitelét
Vesztett eleganciát
Kövessünk.

Átsiklottunk egy
Létet nem ismerő
Televíziós csatornába,
Poharunk emeljük a
Sínekre fekvő
Utasok előtt,
A mozdonyvezetőnek
Intünk a peronról,
Az meg megáll,
És nem megy tovább,
Hiába szállunk fel.

Térdünk remegve
Kel át a hídon,
Beleborzong az isten is,
Ha látja, miket cselekszünk,
És borzadok én is bele
A tájba, miként atomot
Termelünk.

Képeket írunk a föld tavába,
Hogy úgy hitessük, van
Értelmünk, próbálunk
Tenni az elmúlás ellen,
De végtére magunkra
Már nem is figyelünk.

Krémeket kenünk az arcunkra,
Testünk etetjük valami
Norbi-moslékkal,
És szintetikus üvöltözést
Színlelünk,
Hogy nevünk megmaradjon
A jövőnek.
Elveszítjük óhajaink,
És álmainkat a kútba dobjuk,
Majd valaki csak-csak
Utánaugrik.

Hallgatunk fasza tibiket,
Közben tibicsokit majszolunk,
Megisszuk a sok-sok
Ezer danone terméket,
S közben a vécére járunk
Sírni.

Mélázunk tökéletes nők képei felett,
Feledve ezzel kedvesünk,
Arról álmodunk, hátha
Kiverik helyettünk.
Hiszünk még a politikusainknak,
S közben királyokat teremtünk,
Megismerjük a szomszéd
Beszédhibás gyereket,
S közben máshol meg kinevetjük.
Templomokat emelünk egy hitetlen
Istennek, és adományokat is gyűjtünk,
Évezredeken át tápláljuk
Hitünk, s nem jövünk rá,
Hogy semmi értelme.

Mászkálunk este a téren egymagunk,
És csodálkozunk, ha
A rendőrök megbasznak,
Arra eszmélünk, hogy
Verseink telis-tele csúnya szavakkal,
Ez most miért zavar?
Csak a szépirodalom maradjon tiszta!
Csak a szép irodalom legyen
Nyájas, és szelíd.

S most éppen arra figyeltek,
Mi megy abban a tévében, ott bent,
Hiszen lelketek helyett már
A rádió tervezi az életet.

Mormoták lettünk, elásott,
Döglött nyúl, egy élettelen
Magyar nemzet,
Olvassuk híreink,
S közben a plafonra
Verve élvezzük
A moszkitók
Vérszívó
Áramlását.

Most elküldlek
Titeket, menjetek
Azon hírével,
Kit már meg sem ismertek,
Kit mindig emlegettek,
De soha nem
Hittetek.

Vagyok

A mélybe libbenő katonák harckocsija vagyok. Hatalmas epizódok főhőseként magamra vonom a világ túlbuzgó figyelmét. Nem vagyok kráter, mégis hatalmas lyukként tátongok egy-egy kontinensen. Ábránd vagyok most valaki fejében, és sziporkázó, ölelni való plüssmackó.
Delíriumból ébredő vén alkoholista, tűvel szurkáló kábítószer-maffia, az vagyok. Láthatólag hamis szólam egy eltérő dallamú versben, egy megmagyarázhatatlan szereplő Shakespeare művében. Vagyok egy hatalmas fa egy kanadai erdő közepén, melyet magam vágok ki, s a fejsze is én vagyok, csakhogy gyakoroljam a favágódalt, mely rólam szól.
Vagyok a tó mélyén elhűlő kavics, és a tóra meredő napfény is vagyok.
Tépázott, széljárta barlang, és festménye, melyet még ősemberként rajzoltam, azok is mind én vagyok. Egy eltévedt vándor, s a stoppos az úton, és persze, ki engem fölvesz, az is én vagyok.
A gondod, és emléked, a fájó sírás, s minden emberi ösztönöd vagyok. Én vagyok, ki téged szeret, s én vagyok, kit szeretsz. Egy elmélyült mosoly vagyok arcomon, és arcod vagyok, s a pofonod. Lábad vagyok, és az út, ráncod, akkor is, ha kisimul, vagyok.
Tévedésed, és minden mimikád, az autód és házad én vagyok. A porszem, mely belemegy szemedbe, s pillád vagyok. Szemed, és hajad, mely lebeg a szélben, vagyok az is. Képzeleted vagyok egy hegyen, melyen állok, az is én vagyok.
Az esőcsepp, és az azt körülvevő levegő vagyok, a madarak, és minden élőlény én magam vagyok. A rét, és összes virága, minden porzó, és termő vagyok. Én vagyok a híd a folyón, s a folyó is én magam vagyok.
A csók, mely édes, és a keserű tonik, azok is mind-mind én vagyok. A Coca Cola gyártósor, na az is én vagyok. A Suzuki Swifted, a Jaguárod, Mercid is én vagyok. A hajó, melyen utazol, a vonat, és szerelvény, minden én vagyok.
Én vagyok Te is, ezáltal Te vagy a minden, s a minden, ha Te vagy, én vagyok a minden.

Szerelmes levél

Bebábozódott lelkek hada,
Röpke pillanata a szélnek,
Sírig tartó szerelemnek
Hívott érzés,
Mámorba csavart testek
Lélegző mozzanatai
Sem magyarázzák
Lelkem gyümölcsinek
Létrejöttét.

Most hamisan szólnék,
Ha kifejezni tudnám,
Mi az, mi benned megfogott.
Talán az a perc,
Vagy hogy mindig mellettem álltál,
Talán minden éjjel
Csendben, szavaidban
Engem hívogattál.

Mint átkarolt téveszmék
Politikusaink agyában,
Talán az lehet igazán
Magyarázat. Ha őket nem
Értem, téged nem is kell
Értenem.

Most vihar dúl bennem,
Egy magzati vihar.
Ezt még születésemkor
Az isten adta, ha
Majd kell, nyissam ki
A zsákot, de benne szél
Volt, lelkemnek odavágott.
Kaptam egy botot is,
Az most püföli szívem,
S terülj-terülj asztalkámon
Megromlott minden.

De jöttél te,
Hatalmas óriás,
Jöttél te a mesék birodalmából,
Nekem estél, s szívem viharából
Teremtettél éltet adó szelet.

Árva gondolatok menekülnek
Feléd. Jobban érzik magukat benned,
Én voltam ihletőjük,
De te voltál,
Ki teremtette.

Lelkem patrónája lettél,
Átkarolsz bíbor szemeiddel,
S álmot hozol elveimre.

Megfogod lassan kezem,
S már az sem érdekel,
Ha nem esik a hó,
Csak te lettél az
Egész világon
Megnyugtató.

Egy hónapra

Álmaim szőtte utazás a ma,
A tegnap sugarától borús a szívem.
Nincs se igém, se költészetem,
Nem vagyok tája az elmúlásnak.

Nincs se közöm, se hozzá
Szavam, s bánatom ostoba
Hite, hogy egyszer még
Lesz jobb sors.
Most emléket írok,
Emléket a máról,
Szabadságból kiindult
Boldogulásról.

Valami hittel teli mezőket
Kaszálok, ne nőjön rajta új virág,
Maradjon lelkemben
Annyira kopár,
Hogy a mellette elhelyezkedő
Legyen a legszebb
Mind közül.

Most himnuszokat zengenek
Balga kis rovarok,
Zümmögnek éjjelbe vetett hittel.
Most istenhez szólnak
Az elsózott tengerek,
Emberek a sörükért nyúlnak.

Mások ritka oroszlánokat ölnek,
Suzukik védnek orrszarvúkat,
Mások telítve éjjeli lepkékkel
Egy paplan alá bújnak.

Én most azt teszem,
Amit jónak nem látok,
Előveszek egy hatalmas fényt,
S azzal mindent darabjaira vágok.
Felnyársalom vele az eget,
Ketté hasítom a hatalmas
Hegyeket, miközben az
Isten részegségből kifolyólag
A semmiben hempereg.

Mások isznak egészségre,
Hogy egészek legyenek,
Míg a többi tudomások,
Esznek egy hatalmas tálból,
Azok, meg kik nem itt élnek,
Poroznak be víg bibéket,
Míg egyesek jól laknak,
Mások csak kotyvasztanak,
S ők lesznek a nagyon éhesek,
Mert táplálékuk mérgezett
Egér.

Emlékek, melyek lelkemből a nyomtatóig
Érnek, megfestett, komor, lassú képek,
Mátrixos, fekete nyomtatók
Próbálják alkotni az engem
Evő 'zakkantságot'.
Most egy pillanatra magamba látok,
És révedek valami emberi koszra,
A padlóra, majd a plafon
Hihetetlen tisztaságába
Rejtve feleszmélek.

Elveszett az élet.
Megszűnt létezni a körülöttem
Ébredező folytonosság,
Mint megannyi patron nem lenne
Elég, hogy lelkemet kinyomtassák.

Most szavakba fonódik az ész,
Az agy kiürül, ennyi az egész,
Álmaimban messze járok innen,
Gondban, tévedésben,
Csöndben,
Míg dübörög az asztalláb.
Ez csak egy pohár, mely eltört,
Az egész napomat betöltő
Ébrenlét határozta meg,
Miként írjak, s róla megfeledkeznem
Nem szabad.
De nem is tudnék.

Egy hónap távlatából írni
Róla már nehéz.
Az esemény fakulni látszik, és ezer kép
Távozik lassú táncba a dunával együtt.

Távol vagyok a folyótól.
Persze képzeletben átszelem a hegyeket,
S a kiindulási ponthoz megyek.
Beleöntök egy hatalmas
Szárító port,
Mely instant kiszárító.

Megszűnik a létezés,
És a bolygó hatalmas csöndje
Elaléltan lelkem elé
Térdel.
Imádkozik értünk a hold,
És a végén minden,
S mindenki a földön
Meghajol.

Esti fohász

Most istenhez kellene pár szót szólni, de lelkem ostoba. Áramtalanított testem fohásza kiaknáz minden lehetőséget, de szót nem értek vele. Mennyi mindent akarok mondani neki, de „úgyse hallja meg” fohászcímmel éneklek egy eltúlzott zsoltárt. Sokat gondolok erre az istenfajzat kölyökre. Erre a természetfeletti, örök nagy istenre, de mindig távol érzem magam. Persze hiszek benne, és hiszem azt is, hogy van. De nem bírom hinni, hogy valaha valaki megfogalmazta. Nincs mit. Hiszen őt megfogalmazni annyi, mint elveszteni egy zsákot a többi közül, és azt keresni, míg el nem jön az utolsó nap. Ő az arany karórámon, és ő az, ki boldogan bólint, ha boldogság ér.
Most hozzá kellene szólnom, de megfontoltságom nem elég nagy hozzá. Ha azt mondanám, isten, most hallgass meg, akkor kicsiny lelkem még tovább törpülne. Olyasfajta ez az istenhit, mint egykor volt a nagy királyi fohász. Térden csúszva mentek akis földes munkások királyuk elé, és lábon csókolva, türtőztetet kívánságokat vágtak nagy uruk arcába. Most én is azt tenném, de ezzel a hatalmas, bennem élő csodával meg nem tehetem. Ezzel? Vagy nem inkább vele? Miféle erkölcs vezérel engem, hogy megszólítani nem tudom. Mit mondjak neki? Mint minden más ember istennek szólítsam? És akkor hol marad a magán megszemélyesítés? Az én állításom az, hogy az, ki bennem él, egy megfogalmazhatatlan, körülírhatatlan hallucináció. Láttam már. Nem kell elhinni, de láttam. Ezüstös por lengte körül, szemében vakító csillogás, és jött felém egy hatalmas karddal, hogy levágja vézna terhem. De nem engedtem. Ellenkezve gyűrtem alá magam egy arcátlan világ hitetlen mocsarába. Mikor pedig ráeszméltem, hogy kell nekem, már kopott, rozsdás kardja nem vitte le bűnöm. Itt maradtam egyedül, önmagam viselte teherrel, és néztem minden megnyugvó embert, amint hitnek hiszi azt, ha bedob ezer forintot a perselybe. Ezt ne várjátok tőlem. Nem adakozok. Adok inkább pálinkára az öreg csövesnek, és iszom vele egy sört, minthogy én egy egyháznak adakozni merjek.
Nem hiszem, hogy valaha istent megbántottam. Írtam róla szépet és jót. Ez most az esti fohászom, és tudom, olyan pistafajták most írnak, tőlem nem ezt várják. És kik ismertek régen, mondják el szent neveimet, hogy ne átkozzak se jót, se rosszat. Mind bolondok vagytok. Pap Laci meg a következő fok. Hát róla csak annyit, hogy szeretem. Nem érdekel mit tett, de isten látja lelkét, már múló pont életemben. Én nem nézek szemébe, ő se az enyémbe. De úgyis ráterhelem minden vétkét, és addig nem nyugszom, míg ki nem tagadja saját magát. Őrültek háza most a mi plébániánk. Mert csak egy ember van ott, de az a legpocsékabb hívő az egész világegyetem szívén. Undorító, ahogyan ő annak gondolja magát, inkább lógnék egy tetves ló hátán, mint ővele kezet fogjak.
Istenem, ha most tényleg hallod imám, hát képzeld magad elé tetted. Miként az embert megteremtetted. Nem gondoltál arra, hogy ennek a szörnyű lénynek lesz annyi esze, hogy önmagát újra megteremtse. Vagy lesz köztük egy gyurcsány, aki az egész országon nyúl át, hogy megszerezze, ami neki kell. Lesz benne orbán, meg csurkák is sorra, meg náci hordák, akik vakulva hisznek egy elvakult eszmében.
Gondolj most a csöndben elalvókra. Gondolj egy elhalkult tegnapra, és gondolj minden emberre, ki itt van. Gondolj a papírt evő népre. Adj nekik most boldog pillanatokat. A hallucináció örökké megmarad, így adj nekik kék, és zöld foltokat. Másszon le a tapéta nekik, és higgyék azt megint, te újra megszülettél. Adj a kokainnak kicsit nagyobb keltett. Mert míg emberek azt szívják, másfele nem mehetnek.
Nyugtasd meg mennyedben megnyugvó lelkek hadát, hogy majd mi megyünk, de még ideát van egy kis dolgunk. Hogy rendet teremtsünk.
Sújts le kezeddel, hogy hallják meg hangod. Ha létezel, hát irtsd ki azt, ki nem idevaló. Nem törődöm én már a halállal. Legyen meg, amit te akarsz, és nagy kanállal nyeljem amit adsz. Nem tudni, melletted az ördög meddig alhat.
Most lefekszem, hát mond meg, miként azt sokan megmondták, miként igazak álmait alusszák, hogy létezel. Én már nem hiszem, hogy valaki vakon is hiszi, hogy te vagy, de én bízom, és hitettem önmagam, jó sorunk lesz, ha meghalunk. Vigyázz arra, kit én mindig szerettem. Vigyázz arra is, akit most nem, és arra, akit legjobban. Vigyázz mindannyiunk álmára, és vidd a mennybe a lelkeket, akik azért halnak, hogy nekünk jobb legyen.

Hihetetlen szorítás

Te rólad zeng minden földi ének,
Érted írtak eszményi költészetet,
Érted festettek meg minden képet,
És érted imádkozott minden szent
Lélek.

Ha oltanám szavaim a benned rejlő fába,
Ha érthetném, miként lettél te a
Bocsánat, és érthetnélek téged,
Most nem túlzó, ékes szavakkal
Dicsőítenélek, hanem
Érthető, megfontolt magyarázatot
Tartanék feléd,
Miként szeretlek, s lelkem
Miként él azért,
Hogy te maradj meg neki.

Hogy te vagy nekem

Hogy te vagy nekem,
Az jelenti a múltat,
Hogy te vagy nekem,
Az jelenti a jövőt.

Hogy én elmúltam,
Nem biztos, hogy
Vagyok
A múltnak részlete,
De hogy te vagy,
Az már a jelenem.

Szeretlek, miként
Tücsök szerethet Fecskét,
Miként férfi
Szeretett nőt ezen a földön,
Álmaim csak rólad szólnak,
S miként én szeretlek,
Úgy hiszem,
Hogy létezel jövőmben
Mindörökké,
Amíg a szél fúj,
És a nap körül kering
Minden, mi szép.

Téged

Most rád gondolok,
Hihetetlen árnyak világában vagyok,
Empatikus lények szürke
Implantátumától
Félek,
Hogy végleg beléd költözzek.

Más ugyan nincs, mi visszatartson,
Szeretnélek ölelni, míg élek,
Átaludni veled az
Ezeregy éjszakát,
S mindig csókolni
Lelked.

Ha nem lennél,
Már aludnék holtak
Vigasztalan erdején,
S mindig a halál
Ütné meg fejem.
Kopogtatna ajtómon
Addig, míg végül
Vele nem megyek.

Most viszont te vagy,
Ki életként hív,
Elszenderít,
És meghajolok szíved előtt,
Mert költsön kérem őt,
Hogy azzal is
Szerethesselek.

’Alvász-avar’

Ambiciózus gondolatok százai élvezik agyam kínzását. Elhidegült, mégis érzéki tagadásokkal nyugtatom magam. Elhinném, ha azt mondanám, minden rendben van? Talán. Ezt viszont senki sem remélheti tőlem. Elgondolkozva féktelen habzású mosószer láttán le lehet-e mosni a bűnöket, és isten megbocsátja-e vétkeink. Ha egyáltalán vétkezünk, és amit teszünk, nem csak egy elhidegült világ hátrahagyott maradéka, öröksége.
Elképzelem, miként agyam most apró darabokra tőr, és hideg ágyam megvetett paplanja hallucinogén szerként testemen átszökken. Képzelem enyhe képzetembe szőtt ágyak felkelésére a napot, hogy most sötét van, de nekem ebből semmit sem hagyott. Álmaim nincsenek, fáradtságaim az esti órákkal alább hagynak. Elalél valami test, de az elme nem hagyja őt pihenni. ’Kényszerszülött’ torz lelkem hiányában most egymagam vagyok. Nem ringat édes, drága kéz, nem dúdol érdes torok altató dalokat. Álmaimban soha nem voltam hős, de most még az is lehetnék, ha végre aludnék.
Parányi parázna testem most szívdobogást hallgat. Már-már nyugovóra térnék, mikor kitérít az isten a hitéből. Ha most tél lenne, azt mondanám esik a hó, ha nyár, azt, hogy süt a nap. De jelenleg este van, és sötét. Kutyák vonyítanak az éjjeli csönddel, s most egy traktor hangja ad szerenádot egy fának. Meghitt szerelmi pillanatok szövődnek szerte a világon.
Láncreakciós reakciók méla viharába bújtatott hatásos csend a lelkem. Bizarr komolyságot igényel a megfejtése, de a tréfa is kell, hogy megbirkózzon a benne rejlő istenséggel.
Koponyám hártyája feszül agyvelőm szürke területére, s kisagyam fojtogatja a nagyobbikat. Rövid emlék-relém kiégve áll a füves pusztaság ajtajában, s kérlel egy hatalmas istent, hogy hozza le nékem csillagait.
Remélem, most alszik a ház. Mert ha fent lenne, akkor a lenti mélység is kiürülne. Belátom, már nem látom, miként szólamok húznak enyhe csíkot az égre, de van bennem némi szomorúság is. Legyek én a tiszteletbeli szinkronhős, ha nem értem mit mond a táj, lefordítani nem tudom.
Aludni, de szívem nem remeg bele a fájdalom ihlette szavakba. Igen, fáj még az emlék, és írni róla már épp oly nehéz, mint hazudni egy eltúlzott regényben, hogy nem halt meg a főhős.

Pákáról

Eltérő gondolataim hányadában
Állok, mint magasröptű
Filozófia az ablakon
Kiugorva hiteti el valóságát.
Most a szerelem nyugtat,
Mint megvetett ágy, ábrándozom rólad.
Alszom benned, és érted kelek,
Mint valami hihetetlen,
Megértő,
Néha borús táj.

Szeretlek.
Elmondhatatlan féltekén
Agyamnak kósza ingoványok
Közepette megyek
El melletted,
Nézek mélyen képzeletemben
Létező szemedbe.

Árnyak fosztott mivoltját
A nap süti meg,
Elérzékenyülve sírok feletted,
Mondok imát érted, maradj velem,
Mellettem.
Most rádtaláltam.
Szívem enyhült sugarába
A nap sugarai sem bírnak
Beférkőzni.

Szeretlek.
Ezt megfogalmazni kényszeres
Kimenőm alkalmával sem tudom.
Mint árva értékek pavilonján
Fekszem kiterítve,
Te meglátsz,
S megveszel.

Álmodom rólad,
Mert álmodni mesébe
Illő dolgokat,
Mint itt az óperenciás Ober Ens
Tenger mellett
Salakkal teli szívemben
Adsz magad mellé helyet.

Monológ

Írj, közben, miközben beszélek. Halljam hangod a tollon át a papírig. Legyen szavad mélyebb a hangnál, legyen benned akarat, és alázat.
Most ülök itt csendben, érzéseim kavarogva a fülemből kifelé a nagyvilágba. Hallom beszédem belsőm morajában, s hallom, miként ezt más meg se hallja. Hallom, miként lélegzik a tó, s miként mélyet szippant az oxigénből a levegő.
Vizet iszik egy kiszáradt tómeder a parton, a nyár forró napsugarai kiülnek a szélbe. Futkározni lenne most kedvem, dalolni, de nincs hozzá hangom, kiabálni valami esztétának, hogy írjon érdekesebbet, szebbet.
Elhalkult szavaim egyre erősebben gondolkoznak saját magukból kirakott mondataimon. Én nézek elvakult szemekkel, s közben Fecském látom, miközben halkan dudorászik egy elsajátított dallamot. Valami ebben megfogott, s költészetem hadihajójára vonszoltam énekét. Ne legyek egymagam.
Ébrenlétem furcsa álmodozásai a lottó ötösre terelnék a szót. Most pillanatokon belül elvesztek mindent, és már annyi mindent írtam, hogy önéleti regényem unalmas lenne, ha magamról szólna.
Ez a 'herripotterek' kora. Multinacionális emberevő gépek tömkelege nyitott ajtóval várja a betévedt idegeneket. Lelki zálogházak akrobatikus jellemeket árulnak a kirakatban, s mellé most ajándékba három, netán négy új hajfesték.
Hát ne félj. Annyi fajta vagy te is, amennyit nem félsz bevallani. Elment mellettem múltkoriban egy nő, És megemlítette, hogy az új nadrágja akciósan, leértékelve, kedvezménnyel került annyiba, mint az előtte elmenő, elegáns, kosztümös hölgy cipője. Nézte lenézően egy darabig. Gondoltam, miféle ábrándokat keltenek magukban a nők. Persze sajnos nem volt alkalmam megragadni a pillanatot, ezért továbbszállt valami ismeretlen 28-as villamoson. Érzéki csalódásaim citrompótlóként savanyítják napjaim.
Egyre jobban hiszem, nincs maradásom sehol, s nem tudom miben látni a léptéket. Hatalmas akarok lenni, hogy le tudjam nézni magam.
Elmebeteg vagyok. Elmém hiányában erőszakos a heg. Kattog az agyam, s fortélyokat eszelek ki, hogy megvicceljem a képzeletem. Önmagam ellenségeként barát is vagyok. Igen, befogadtam annakidején önmagam, mert más az utcára dobott. Hát most jól elvagyok idebent.
Erkölcstelenségem moralizálódik egy kapocs nélküli testben. Finoman fogalmazva egy hajtűkanyarba estem.
Tréfásan megemlíteném, nem vagyok vicces, s komolyságom már kinevet.
Bocsáss meg, ha közbevágtam. Nem akartam itt sokáig beszélni. Most hallgatlak, miként hallgathatok. Miként írok, miközben hallgatsz, s közben hallgatom, miként elméd belsejében hallgatok.
Eltúlzott könnyeim fáradhatatlanul csorognak át szemem sarkától egészen lelkem közepéig. Teérted áldozzák magukat állam pereméről, s vetik bele maguk ruhám szívó üregébe.

Rágyújtok

Rágyújtok,
Cigarettám zabálja
A levegőt.
Le kellene tennem örökre,
De nem megy.
Mintha a pillanatot ragadná
Ki, és adná vissza nekem.
Vagy netán tuborg édes
Sörízére akarnám szívni.
A bor nem alkot bennem,
Inkább csak szól hozzám.
Mellé komor érzések
Mély értelme hagyja el
A szám. Mintha tudnám,
Mit mondok.
Mintha okosabb lennék ezernyi
Jogásznál.
Hát persze.
Mit tudnak ők az életről.
Csak ültek egy padban,
S tanárra meredtek.
De egyenként biztosan
Mindegyik sokat ér,
De együtt nem mások,
Mint hazug emberek
Másokért.
Értem is.

A cigaretta viszont csak ég,
Csak halmaza változik,
S lesz enyém.
A semmi. Vagy netán tényleg
Szorgosabb a tüdő
Szűkülete után.
Talán azért zilál.
Megfagyott bennem a füst.
Kátrány, és feketeség
Eszi most testem.
Én mégis
Elteszem.

Bor, és cigaretta kavalkádja,
S ha már nem kell a bor,
Sört iszom.
Abból is csak egy kortyot.

Nem kell a földi halandó
Ének, most hallgatok
Egy felettébb merész zenésznek
Kijelentett hangot.
Fecskémet hívom,
Mindjárt,
Csak előtte
Még meggyújtom
Cigarettám.

Fecske, mond

Mi bánt? Mi zavarja lelked?
Nyugodni jöttem hozzád,
Hogy megnyugodj velem.

Mond, mi az, mit nem tudsz
Kimondani, mi az, mitől
Fél remegve valód,
Mi az, mi e földi életre
Nem való.

Mond, mi az, mit elmondanál
Még? Mond, ne félj,
Mondom én is, hogy
Hallja meg a világ.
Áruló lelkem teérted
A hűség zálogát
Húzta fel,
S most biccent fejem,
Hogy létezel.

Elhiszem, s tudom,
Mi fáj, az a múlt,
S mit kitörölni nem lehet,
De egyszer majd kifakul.
A rosszakból jó lesz,
Mint írtad is kedves,
A végén minden
Rendben, s csendesen fog
Ülni, és nézni,
Miként hajol fa a dunának
Partjára,
Úgy hajolok én is majd
Kezednek fátylába.

Majd nézem két szemed,
Mint senki más nem nézte,
S őrzöm tekinteted,
Hogy soha ne feledjem.

Álmaim lomha dolgaiba
Csak téged engedlek,
Senki nem tudhatja,
Mi volt,
S mi az, mi elenged tavaszi
Zápor hideg cseppjeire,
Az volt nekem a múlt,
S minden tévedését
Hamis pohárként
Üríti ki isten.

Most lelkem fáradt,
Megnyugvásra vár,
Most hallom hangod,
Miként szól,
Miként létezel apró
Faágak alatt,
S miként te sütsz a
Napról, mert ki vagy,
Ki vagy nekem,
El nem mondható,
Kinek mosolya a halandó
Emberi felfogás
Csodája.

Örülök, hogy te vagy
Nyári záporom,
Te vagy a vihart csendesítő
Szél, s te vagy,
Kitől szívem semmit
Sem remél,
Mert tudom,
Érzem, mindig
Mellettem vagy.

De tudd, nem adok semmit,
Mit nem kérnél tőlem,
Azt adom, ki vagyok,
S megváltozni
A maradandó kék
Ég alatt nem fogok,
Mert személyiségem
Enyhe zavarában
Már teljesen te vagyok.

Hajnali képek

Hajnali háromkor
Kipattantak szemeim.
Felkeltem,
És roskatag testemre
Néztem.
Kikészültem.

Aludni akartam vissza
A megnyugvás perceibe,
Mikor is agyam kikapcsol,
És nem törődök semmivel.

Nem bírtam. Képek jöttek
Valami érdektelen helyről.
Nem emlék, s nem is a jövő.
Egy szobában voltam,
Nem is mozdultam.
Mintha ténylegesen
Azon a helyen lettem
Volna.
Összevisszaság.
Valami badarság lehetett.
Nem voltam még
Ezen a helyen.
Lehet, álmodban voltam
Ébren.
Egy ágyon zoknik heverésztek,
Nem volt rendje, de mégis
Minden a helyén volt.

Aztán egy ablakból tekintettem ki,
Egy sárga boltozatra néztem,
Téglás félkörívet
Írtak a képre.
Lenéztem,
Úgy négy emeletnyit,
Egy utca sora zárta a képet.

Majd megint vissza az egész
Elejéhez, és így tovább.
Nem tudom felejteni.
Az 'elesdé' sem adott
Soha ilyen pontos képet,
Sem másmilyen szerek nem
Hoztak hatásos vizualitást.

A boltozat. Az a sárgára festett
Ház, soha nem láttam,
De ismertem hiányát.
Ezután valami más jött.
A sötétben egy elemlámpa,
És egy lány ment elől.
Valami virtuális álom.

Ezután sötét lett minden.
Majd egy alakot véltem látni
Egy pixeles játékban.
Érdekes, gondoltam, ilyet se láttam.
Nem aludtam, csak szememet
Becsukva figyeltem a képekre.
A kis ugrálós játék mechanikája
Úgy ahogy megmaradt,
De az alak formája testvéremre utalt.
Hangok nem voltak,
Éber képek lettek a fejemben.

Hosszadalmas idő telt el,
S úgy két óra múlva már
Ki kellett kelnem.

Szerelmi vallomás

Te vagy lélegzetem,
Minden szavam
A Tiéd.

Kifejezni nem lehet
Szerelmem, hogy
Érted égek én,
Hogy nap mint
Nap csak azért
Kelek,
Hogy veled
Legyek.

Álmodni rólad,
Mint akáclevél
Hull a fáról,
Oly csodás,
De veled lenni
Mint megannyi
Isteni teremtés,
Élni és szeretni
Téged,
Ezenkívül semmi más
Nem éltet.