Lassú tánc

Elmélyült csendben
Gondolkozó jóslataim
Erős megfogalmazásra
Vannak kényszerítve,
Nem látom mi lesz,
S miként lehetne szép,
De ami igaz,
Az mind értelmet ad
Annak, miszerint
Kényszerképzeteim
Lassú táncba kezdenek
Az élettel.

S táncolsz Te is mellettem,
Lépteim követik lábad,
S követsz Te is,
Lépsz vagy hármat,
Mikor minden
Kezdődik majd elölről,
Vagy netán már
Gyorsabb a tánc,
S irama rémisztőn
Csodás.

Válasz

Kergetem az ég
Elhagyott angyalait,
S már nem fáj annyira,
Ha isten mellettem ül.
Rágondolni szomjúság,
S téves gondolatok
Elharapott csillagán
Érzem magam,
Ha egymagamban ülök.

Éreztem hitet,
S lassan megőszülök,
Már nem kell sok,
S kihullik hajam,
Megöregedek,
De nem magam vagyok
Már,
S a kor elmúlt
Rabjaiként
Mi leszünk csak,
Kik együtt vagyunk
Egyedül.

Velünk ülsz
Némán, csendben,
Isten,
Nézed,
Miként az idő megesz
Minket.

Érintés

Gondba csavart belsőm
Fárasztó magvai
Halvány remegésként
Bocsájtják ki
Magukból fájdalmuk,
Sietős a dolguk,
Sokáig nem maradhatnak,
Mert érintésed
Formál át
Teret, és időt megmozgató
Hatalmas fenyővé.

Én lennék az egyetlen

És most én teszem le
Előbb a telefont,
Hogy lásd, nem vagyok
Lassú.

S most én mondom előbb,
Hogy szeretlek,
Csakhogy ne feledkezz meg
Róla.

Most én kérlek, mond
Hangosan, miként te is
Mondod, mint lelked
Parányi helyéről
Felszabaduló hatalmas
Szeretete miként
Tölt el engem újra,
S miként érzem magam
Úgy, mintha
Én lennék az egyetlen,
Akit valaha is szerettek.

Utolsó ítélet

Ha fáznék, betakarnál,
Ha börtönben ébrednék,
Bennem akkor is őt látnád,
Ha szomjaznék,
Vizet adnál,
S ha éheznék, ennem,
Ha ruhátlan lennék,
Adnál rám valamit,
Ha pedig beteg,
Ápolnál, míg
Meg nem gyógyulok.

S most itt állok előtted
Étlen, szomjan,
Börtönből szabadultan,
Állok előtted felöltözve,
Egészségtől duzzadón,
S már nem is fázom,
Mert betakartál.

Lemerítem magam

Értem, hogy lesz még,
S tudom, hogy úgy,
Nem hiszek senkinek,
S nem szedem szét
A jövőt,
Inkább csak várom.
Ha tudtam volna előbb,
Mi lesz az,
Mi ellazít, és tölt
Fel új erővel,
Akkor lemerítem magam,
Hogy minél több időbe
Kerüljön
Feltöltened.

Lehettem volna sokkal rosszabb

Már tudom szeretetem titkát,
Legalábbis megfejtésének
Szavakba foglalható
Oldalát,
Miszerint úgy szeretlek,
Mint szerethet ember bárkit,
Mint egybefogó szeretet a
Hazugság szavát gyötri
Halálra,
Hogy az igazság legyen
Felül,
S majd ha hazudni akarok,
Ne tudjak.

Most érzésem titka lelked
Tisztasága,
S azzal felfoghatatlan
Nézete a szónak,
Mondod szeretsz engem,
S persze, hogy szerethetlek.
Van még szövődmény abból is,
Hogy szemeid mosolya enyém már,
S hogy amit te szeretsz,
Eddig is azokat szerettem,
S hogy ami ellentétnek indult,
Az most azonos veled,
Kérlelhetetlen mosolyog a vágy.

Érzésem fokozója még
Angyali mivoltod,
S hogy tiszta lelkedben
Megmoshatom kezeim,
Hogy jó embernek látsz,
S nem érdekel múltjaim
Jellemtelen ábrázolásai,
S hogy bukásaim fejemre
Mindig bajt hoztak.

Most valahogy mégis ironikus,
Hogy téged szeretlek,
Mert lehetettem volna
Sokkal rosszabb,
S úgy meg sem ismerlek.

El nem fogyhat

Szívemre helyzet hangsúly vagy,
Álom a vitathatóság felszínén,
Létezésed felborít mindent,
Mi volt, s eltűnik veled a
Félelmét felém táró hidegség.

Tűzforró lett lelkem,
Irántad táplált szerelmem
Már én magam vagyok.
Elnyelt hozzád fűződő viszonyom,
S kitöltötted régies,
Hazug iszonyom
A tájjal,
S az öreg dunával
Haragom kicsit
Kibontakozott.

Néhai kedveseim sorait
Kinevetem,
Hogy szerethettem,
Hiszen az érzés nem fakultatív.
Inaktív,
Vagy akár csak megöregedett.
Fiatal lelkem öregsége
Terád vágyakozik,
S kihúzza vele még az őszt,
De a télre
Húz majd új köntöst,
S új erővel vág a nyárba,
Hogy el nem fogyhat
Irántad táplált
Könnyű lélegzésem,
Mosolyom.

Mennyei műhelyed

Dolgoztál, mint
Itt lent dolgoztál egykoron,
Arcodon az a bizonyos
Munkaszeretet-mosoly;

Dolgoztál vasat hegesztve,
Ütve, formáltál valami
Mennyei szerkezetet,
S isten melletted állt,
Figyelt, tanult tőled
Talán.

Nem szóltál hozzám,
Nem is tudhattad,
Hogy ott vagyok,
Mert isten mosolyából
Figyeltelek.
Köszönök mindent,
Mit itt a Földön adtál
Nekem.

Akartalak kérni,
Készíts Fecskémnek rózsád,
Hogy általad fejezzem ki
Szerelmem iránta,
De megmutattad,
S most nekem kell,
Egymagam formázni,
Ütni, harapni.

Köszönöm, hogy vagy nekem,
S nem tűntél el,
Soha nem is fogsz
Talán így örülni,
Mint mikor ma este
Láttalak,
Nyugodt,
S körültekintő
Mennyei műhelyedbe.

Álmaim

Álmaimban
Fecskék gyülekeztek,
Álmaimban
Szédült
Szerelmes lettem,
S mikor
Felébredtem,
Újra álmomban
Keltem.

Rövidke

Most
Egy rövid
Verset írok.

Kezed hiánya

Kezed hiánya
Még jobban visz feléd,
Ölelni akarlak,
S tudni, lesz-e
Még
Éltető erő,
Mi összetartson
Minket,
De rádöbbentem,
Az első pillanattól
Az utolsóig
Egyre jobban szeretlek.

Nem leszek

Nem leszek kaleidoszkóp,
Hogy azzal nézzem
A szíved,
De ezt nem bízom senki másra,
Bár csak azzal
Töltöm időm,
Hogy
Szeretlek
Mindörökre.

Istenem

Te vagy a Földem,
Te vagy az alkotóm,
Bármilyen érdekes,
Nem szerettelek,
De most
A erőd bennem
Lakozik,
S hitem csordultig
Szidja a
Szót,
Hogy kifejezni
Nem lehet vele
Semmit a "te" adta
Világon,
Remélem Imre
Most felpofoz
Kicsit,
Hogy ébredj,
Mert nem kértem
Részed a szenvedésből,
De te önzetlenül
Adtál.

Szerelmem

Betölti a foltokat,
Az űrt,
S bárki bármit
Mond,
Most arcomra
Kiült
Irántad táplált
Szerelmem.