Álmaim

Álmaimban
Fecskék gyülekeztek,
Álmaimban
Szédült
Szerelmes lettem,
S mikor
Felébredtem,
Újra álmomban
Keltem.

Rövidke

Most
Egy rövid
Verset írok.

Kezed hiánya

Kezed hiánya
Még jobban visz feléd,
Ölelni akarlak,
S tudni, lesz-e
Még
Éltető erő,
Mi összetartson
Minket,
De rádöbbentem,
Az első pillanattól
Az utolsóig
Egyre jobban szeretlek.

Nem leszek

Nem leszek kaleidoszkóp,
Hogy azzal nézzem
A szíved,
De ezt nem bízom senki másra,
Bár csak azzal
Töltöm időm,
Hogy
Szeretlek
Mindörökre.

Istenem

Te vagy a Földem,
Te vagy az alkotóm,
Bármilyen érdekes,
Nem szerettelek,
De most
A erőd bennem
Lakozik,
S hitem csordultig
Szidja a
Szót,
Hogy kifejezni
Nem lehet vele
Semmit a "te" adta
Világon,
Remélem Imre
Most felpofoz
Kicsit,
Hogy ébredj,
Mert nem kértem
Részed a szenvedésből,
De te önzetlenül
Adtál.

Szerelmem

Betölti a foltokat,
Az űrt,
S bárki bármit
Mond,
Most arcomra
Kiült
Irántad táplált
Szerelmem.

Az Istened

Nem hiszem el,
Mert hinni nem tudok,
Szemem előtt napok
Óta Istened ragyog.

A Te Istened milyen szép,
És jó,
Részt kérek belőle,
Mert az enyém fárasztó.

Az én istenem kicsi,
Összement a sok
Mosástól,
Az én istenem számít,
Mert kit szeret,
Azt elveszi.

A legszebb mégis
A Te Istenedben az,
Hogy a minap
Kiderült,
Ugyanazon,
Mint az enyém,
Csak eddig
Ezt nem vettem észre.

Petőfi után szabadon

Leszek én mindenkinek
Hangos szava,
Leszek én mindenki helyett
Boldog,
S leszek én Teérted hős
Katona,
Bár hazámért életem
Nem áldozom.

Leszek én megnémult,
Vad idegen,
Ha támadnak felénk
Amerikai szolgák,
De nem védem meg
A magyarokat,
Mert ők Petőfivel
Végleg kipusztultak.

Telnek a napok

Ráborult a nap,
Hogy azzal védje
Tekintetét,
Rálehelt az isten,
S megteremté
Az én fecském.

Repül szomjat oltva,
Végig a világban
S most nálam
Talál megnyugvásra.

Ne szállj tovább,
Maradj nálam örökre,
Ne haragudj a
Hangya
Incselkedéseire.

Szeretlek
Megnémult,
Érzéki csókkal,
Szeretlek megalkuvó,
Termékeny szóval,
S szeretlek,
Míg meg nem halok,
S azután is
Csak teérted
Telnek a napok.

Fecském lágy szellőjéhez

Képzet alkotta alkotás,
A vágyak kebleire
Borulva nézlek,
Várok rád,
Hogy szomjamat
Nálad enyhíthessem.

Mezők hajlatai
Hozzád képest
Sivár pusztaságai
Az esőerdők
Színes felületének.

Hozzád képest az
Én szerelmem
Kicsi,
Soha nem tudok
Hozzád felérni,
De mindig jó leszek,
Hogy így vagy úgy,
De kiérdemeljelek.

Regenerálódás

Elgondolkozik a jövő,
Miként fog teremteni
Nekem szállást,
S már hitem is
Kitér a hitből,
Mikor újra
Kezdek élni.

Visszahúz valami
Ideál,
Hogy hagyjam
Fokozott
Falamat magamra
Dőlni,
De jössz Te,
S mindent
Helyreállítasz.

Gyorskölcsön

Töltsön ki nálunk egy halom papírt,
Mert mi kölcsön kínálunk egy halom papírt.

Szemeid

Ölelném szemeid,
Mint nap ölel meg fákat,
Ölelném szemeimmel,
Akár a hiánynak
Borostája lennék,
Elkap valami érthetetlen,
Hogy szemedben
A gyönyör
Tart két kezében.

Járkálok szemeid tengerén,
Akár egy pillanat,
Elhintem szavaim
Benned,
Hogy visszakapva
Megüljön a hit.
Apró érzékeim csalnak
Szemeidre mosolyt,
Hogy tudd,
Hogy érezd,
Már csak érted vagyok.

Hogy csak szeresselek

Még aludni sem megy,
Úgy mint régen,
Apró gondok léha vállán
Ülhetnék kedélyen.

Most valahogy nem megy,
A szem alvadt virágként
Nyílik, bimbóból
Sohasem hervad.
Nem tudok nézni,
A levegő marja szemem,
S a te szemed hívogat.

Ölelnélek,
Már öleltél annyiszor,
Ajkad búzakalásza
Itt van az ajkamon.

Nem tudok már aludni,
Hallani akarlak,
Hívni édesen,
Hatalmas mosollyal.

Álmos tekintetem,
Sorra ásítok,
Mint valami félember
Megyek a másikhoz,
Hátha ott jobb a hely,
Hátha ott fáradtabb leszek,
De ott is hív a fájdalom.

Megalkuvás nincs,
Nincs maradásom,
Menni kell,
Hogy egyek,
S majd horkolásom veri
Föl a földet.

Aludj jól Fecském,
Majd én is azt teszem,
Álmodok veled,
Repülök fellegek
Mivoltában veled,
Hogy csak szeresselek,
Elég-e neked?

A ló nélküli lovag

(Ezt tegnap adtam be pályázatnak egy mesepályázaton. Remélem nyerek vele. Ajánlom mindazoknak, akik egy kicsit már felnőttek, de a gyerekek sem fognak unatkozni rajta. Lehet, most törvényt sértek ezzel, de nem volt sehoa feltüntetve, hogy nem lehet közölni máshol. Amúgy meg nem is érdekel.)

Hol volt, hol azon is túl volt, de volt valahol egy annak nevezett, híres és merész vitéz, kinek neve a mai napig ismeretlenül kering a magyar emlékekben. Századokon át nem felejtették tetteit, nem felejtették bátorságát, és kirívó tekintélyét. Mondjuk őt személy szerint egyetlen krónika sem említette, és nem voltak rá büszkék, de rangjával illetett társai őt is magukkal hordozták.
Történt ugyanis egyszer, hogy betérve egy falucska vendéglőjébe odaszólt a csaposnak, és leült az egyik, már igen rozoga asztalhoz. A szú ette poros pad közepén egy papírdarab volt, különböző rajzocskákkal, melyet szénnel írt rá valaki.
Abban az időben nem létezve Terminátor, meg Pókember, az emberek saját maguk cselekedtek, ha bajuk volt. Ezen a levélkén egy mondat volt feltűntetve!
Mivel olvasni nem tudván a vitéz, a csapost hívta segítségre.
A végén fel is számolta bérül, de ez már lényegtelen eleme lenne a mesének, így erre nem térnék ki igazán. Képzeljétek, a csapos felemelte a cetlit, s olvasni kezdte:

„Az én édes galambomnak nincsen drága párja,
Leszek én majd néki kedves, ha ő ugyan nem találja!”

Ezzel a csapos le is tette a papírt, nagyot nevetett, és visszament kiszolgálni a részegen támolygó papot. A cetli már nem is volt olyan érdekes, hiszen lovagunk képzete elhitte, hogy az bizony fontos momentuma a világmegmentéséről szóló képzeteinek. De nem.
A pap is érdekes, és furcsa egyede volt a falunak. Mindig részeg volt, s nem tudta hol van a templom. Rendszerint késve misézett, de két pohárral itta a bort. Odalépett hát a vitéz a paphoz. „Hát atyámfia, tudja-é, miként szorítja két kezem a kardot?” Erre a pap csak nézett, és hallgatott. „Hát dé atyámfia, azt mondja még nékem, az élet bölcsője a halál, vagy a halál bölcsője az élet?” Erre a pap már nagyon begurult, még talán a kisgömböc sem falta volna fel hamarább a vitézt, s lekevert néki egy hatalmasat. „Hát figyelj rám édesfiam! – szólalt meg a pap hangosan. Az élet nem borszagú istálló, és nem is szürke ló. Az élet bölcsője addig ringasson téged, míg jót cselekszel.”
Ezzel a pap háton fordult, s nekiment az ajtónak, majd eldőlt.
A vitéz még várt egy darabig majd megétkezett. Kiment körülnézni a városba, mit tud széjjelhordani. Nem volt ő komor, és jó szolgája az életnek, de tudta, majd ha megpihen, biztosan jó lesz. Így is történt, mikor leült az árokpartra, és nézte a lassan csordogáló vizet, megnyugodott lelke, és egy percre boldog volt. De menni kellett tovább, menni előre.
Abban az időben nem volt se rádió, se tévé. Hírnökök vitték az adást, s adták át a kiszemelteknek. Abban az időben egy hír még két héttel eseménye lezajlása után is hír volt. Amit vitézünk nyugodt pillanatában hallott, az bizony megrázta, de legbelülről. Kihirdettették a király parancsából, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. A hír úgy tarkón vágta, hogy két percig kifeküdt a semmibe. Ma úgy mondanák, elájult, de akkoriban csak egyszerűen: „Túl sokat ivott!” kifejezéssel illették.
Mikor aztán felébredt, kiderült, nem úgy van az, ahogyan ő azt fél fülével hallani volt képes. Ugyanis a másik füle az ott maradt az egyik mezei csatába, csak mivel győzelmük után elfogytak a kupák, hát nem volt ereje megkeresni.
A másik füle meg félig megsüketült, mert kapott egy akkora pofont, hogy a csattanás berepesztette a dobhártyáját. Akkoriban ezt is más szavakkal fejezték ki, valahogy úgy, hogy ez a tenyeres vakság. Mert utána három hétig se nem hall, se nem lát.
Képzelhetitek mennyire megnyugodott, mikor is istenadta okból találkozott a hírnökkel, s megkérdezte. „Fiam, most mond meg, mi az igazság.”
Az meg mondani kezdte, hogy a király kijelenti, a földek zálogát eladja, és a földek nagy részét visszahelyezi eredeti tulajdonosuk kezébe. A csatákban győztes vitézeknek fél hold földet, és tíz aranyat ad. – Szóval nemes egyszerűséggel kiszúrták a szemét. – Kijelenti azt a rendeletet ezen felül, hogy minden királysági lakosnak dolgoznia kell, különben börtönbe zárják, és éhezésre ítélik.
Na az eleje jól hangzott, gondolta vitézünk, de a vége annyira már nem az ő fogának volt való. Elindult hát lova híján gyalog, hogy felkeresse ezt a bizonyos királyt.
Gyalogolt hetedvármegyén, és földesúron át, míg végül meglátta a hatalmas királyt. A terebélyes vár bejáratánál állt két őr. Jobban mondva aludtak, de ez történetesen lényegtelen esete a mesénknek.
A király elé kérette magát, s az egyik nagyot horkantva felébredt. „Mivén vezetett utad erre a térségre?” – kérdezte lekezelő hangsúllyal az őr. Megismételve kérését a király fogadta őt.
„Mélyen elszánt, és hírös királyuramkirályom. Mint szolgád, és alattvalód, kérlek segíts bajomban. Üzentél nekem, hogy dolgozzak, de nem értek semmihez a fegyverforgatáson kívül.” A király csak nézett, hogy ki ez, és hogy miért van itt, de aztán a jobbján álló mecénás kezébe adta a kiáltványt. Erre egetrengető sóhaj kerekedett nagy szakálla mögött. „Már értelek fiam!” – szólalt meg bölcs, királyi hangon. „Mit végeztél eddig dolgodul?” „Lovag voltam, s védtem hazám, s koronáját!”
A király elmagyarázta neki, miként ítélkezett a hős lovagok felett, s hogy néki már gondja nem lesz e föld kerekén. A lovagnak nagy kő esett le szívéről, hogy még a márványpadlón is lehetett hallani koppanását.
A lovag megkapta kijáró jutalmát, eladta földjét, vett magának egy paripát, s kivándorolt egy élhetőbb világba, ahol nem voltak törökök, oroszok, és egyéb bevándorlók, s ahol nem dúlta szét senki szívét. Így történt, hogy a magyar hon porrá őrlődőt, és a senki földjeként emlegetik mind a mai napig.
A lovag pedig boldogan élt, míg el nem fogyott a pénze.