Jólvan

Jólvan az úgy,
Ne rágódj rajta,
Szeretlek,
S Isten tudja,
Perceim.

Jólvan, most
Leteszem,
S fülembe
Visszacseng
A szó,
Jólvan, leteszem.

Jólvan,
Ne aggódj annyit,
Vigyázni fogok
Magamra,
De mond még,
Oly jól esik,
Hogy
Vigyázzak.

Jólvan,
S most képzelem
Arcodat hangod
Mellé,
S jólvan,
Mondom,
Hogy mondjad,
Hallgatlak.

Jólvan úgy,
Ahogy ez most van,
Nem keresem kérdéseit.
Jólvan nekem
Így a Te,
Jólvagyok,
Hogy Jó legyél.

Könnyebb

Most, hogy beszéltünk,
mennyivel könnyebb,
Mennyivel szebb így a délután,
Mert tudom,
Hogy még mindig gondolsz rám.

Most, hogy beszéltünk,
Már nem fáj annyira a tett,
Emlékeimből kiűzted
A rémképeket.
Megint kezdtem visszaesni
Valami depressziós múltba,
S okolni magam valamiért,
Hogy csak hibáztassak.

Gondolok rád,
Gondolok sokat,
Hiszen oszlatod felhőim,
Gondoskodón
Tekintesz rám,
Megóvod terveim.

Kerestelek

Hegyeket másztam meg,
Sétáltam erdőkben,
Kerestelek téged
Minden mozzanatban.

Félreeső helyeket néztem,
Hátha ott talállak,
Meglellek,
Néztelek minden bokron,
És fán, de sehol,
Sehol nem voltál.

Felmentem a hegyre érted,
Hátha ott vagy,
De nem leltelek
Egyetlen bozótban
Sem,
S mikor lejöttem
Onnan,
Feltekintve
Megláttalak
A jégről visszavert
Napfényben.

Egy mondatban

Lélegzetem vagy,
És tüdőm,
Gondolatom, és
Szavaim.
Rezzenésem,
Minden porcikám
Te vagy,
S az,
Ki boldogít.

Délelőtt

Messzibe hajló két kezem a nap,
Átkarol, ölel csendesen.
Közeli érzékeim mind elhagynak,
Ébredek foszlányok kebliben.
Ájultan fogok bele a mába,
Nézem halkuló szavad.
A teringettét,
Nekem csak ez maradt.
Állok vizes bokrok
Szél fújta tekintete előtt,
Mint állandó monstruma,
De szép délelőtt.

Az ősz

Megbénult szervezet,
Hiányos öltözékű nyár,
Ugyanaz az élet,
Csak kicsit silány
Köntösbe bújtatva.
Várja ő is, hogy elmúljon,
Várja a lélek jelenlétét,
Körülötte minden élettelen,
De a legszínesebb költemény.

Rágondolva mindig
Szomorú leszek,
Hogy jön,
De meg nem állíthatom,
Kell jönnie,
Tudom nagyon,
De képzeteim látványa
Hiú,
Akár egy kisfiú
Nézem zord szemmel,
S taposnám létébe a gyönyört,
Tudsz-e nekem olyat mutatni,
Mint más,
Félek kicsit az ősztől.

Megbabonáz mégis,
Ahogyan kibírja,
Hogy szépséget takar,
Hogy ha majd újra
Virágzik a táj,
Eszünkbe jut,
Létezik elmúlás.

Tükörkép

Feléd nézek, át a világon,
Benned rejlő önmagammal
Nézem magam,
S Te belőlem nézel
Önmagad szemébe,
Egyként ébredek veled,
S egyként fekszem,
Együtt vagyok benned
Tévedésben,
S reményben.

Rád nézve önmagam
Részleteit látom,
Rád nézve máris
Hiányzol,
S bensőd fogalmai
Tükröződnek rám,
S ezáltal vissza Tehozzád.

Önnek egy új üzenete érkezett

Képzetemben gombolkozik ki
A nyár,
Ez az egész fennforgás,
Hogy egy nyáron vesztek,
S kapok,
Egy életben sokkal több vagyok,
S ha már csak élni kellene,
Mondhatnám,
Megéltem életem hátralevő
Részét,
S talán még többet is.

Üzenet

A HÉV most lassú indulóra hív,
Felkér egy egyirányú táncra,
Most keringőzünk ketten,
S álmodunk a nagyvilágba.

Reggeli szellők édes mosolyának
Mondom el a tegnapot,
Mondok nekik hozzád szépet,
Vigyék el a napsütésben,
Súgják füleidben,
Mert ezt biztosan meghallod.
Hallani fogod,
Ahogyan a tücskök is a réten
Már csak teérted veszik elő
Hegedűjük,
S a hangyák szorgosan
Reggelhez készülődnek,
A kávé még forró,
A munka sok,
A Föld Teérted forog.

A zöldellő táj egy pillanatra
Megáll,
S új dalba fog,
Most más a vidék,
És a házak is máshol
Állnak,
Miattad az éghez kiabálnak.

Késztetés

Késztetést érzek,
Hogy közöljek neked
Közbevetett érzéseket.
Késztetést érzek,
Ritka késztetést,
Hogy hasonló
Szavakat préseljek
Egymás mögé.

Késztetést érzek,
Hogy keresselek meg,
Hogy fogjam két kezed,
Az már nem késztetés,
Hogy nézzek szemedbe,
S lássalak,
Hogy veled legyek,
S úgy imádjalak.

Tücskök

Elküldtem a tücsköket,
Most játszanak neked víg balladát,
Kicsit szomorkást,
Hiszen nem vagy itt.

Bár itt vagy,
S látom magam előtt arcod,
Érzem mosolyod és csókod,
Nem vagyok egészen boldog.

Bár megsüt legbelül
Az, ami téged is,
Bár nem vagyok már e világon
Egyedül,
Bár megint ölelnélek,
Ölellek.

Engedj magadhoz,
Láncolj szavaidhoz,
S a mennyország tornácán
Valami istenség dalol,
Hogy bennem
Most az egyszer
Egy Kis Vakond
Tényleg
Lakozik.

Csakis veled

Érzékeim lelassulva,
Pihenten távoznak lelkemből,
Eltompulva agyam
Fokozott figyelmet igényel,
S mondok olyan dolgokat,
Amiket később
Megbánok.

Ma is mondhattam volna olyat,
De Te itattad szavaimat.
Minden, mi vagy,
Az most vagyok én,
Élek a földön
Hatalmas újszülöttként.

Érzem hangod testemben dobogni,
Létezésed minden perce
Tüdőmben zilál,
Hatalmas hal vagyok
Gömbölyű szívedben,
S Te vagy a minden,
Az örökké, és az ámen,
Te vagy a dicsőség,
És a nő, ki vár rám.

Te vagy a hatalom,
S te vagy az elmúlás,
Érzéki vitathatóság,
S az örök számadás.

Nevezni nem tudlak,
Mert nem vagy fogható,
Nem vagy a földön besorolható,
Valami létnek neveznélek,
Melyet fogok,
Szorítok,
El nem eresztenélek,
Csak halljam édes hangod,
Csak egy percig ölelj ma többet,
Hogy kihúzhassam azzal
Ami még jöhet.

Pillanathevében táncolok,
S ez lesz majdan örök életem,
Neveden szólítalak,
S várlak ébrenléttel,
Gondolataimban te vagy a cethal,
Kivel isten figyelmeztet,
Képzeletemben te vagy a vakond,
S túrja lelkem.

Elkezdődött létem színes vihara,
Eddigi álnokságom a föld alá borítja,
S Te leszel benne
Örök vigaszom,
Mint mikor két kezébe zár az isten,
Senki mással,
Csakis veled.

Imre,

Mindjárt otthon vagyok,
S nem hallom ékes hangod,
Nem vagyok mosolytól duzzadó,
De szakadatlan örömöm.

A fájdalom órái letelőben vannak,
S döbbenetem arra,
Miként lesz a világ űrtartalma
Kisebb,
hát ez mégis lehetetlen,
De gondomban felszáll lelkem,
S valami hihetetlen,
Vagy lehet, ezt hinni lehet,
Örökké szívemben lélegzel.

Eredendően bűnöm
Kikerülte sűrű,
Homályos testem,
S egyszerre megvakít
A földön.

Időkorlátok

Egykoron volt szép,
Az, ami akkor volt.
Most a 'most'-ot éljük,
Legalábbis jövőnk múltját.

Hogy legyen holnap,
Azt csak reméljük,
S hogy a múltam igaz volt,
Attól ne féljünk.

Pragmatikus vers

Mint a hihető a jónak
Álcájaként mondja,
Lesz cselekményem,
S lesz belőle gondja
A világnak.

Most kézre állok,
És felteszem fejem
A polcra,
Hogy eme cselekménynek
Ne is legyen oka
Vizsgálni a valót.

Most áthidalok messze országokat,
S veled együtt cselekszem,
Átgondolom, miként kellett volna,
S miként lesz most helyette.

Elborul az agyam,
A tenni vágy késztet,
Rálehel ajkamra,
S viszi az egészet,
Úgy térdel orcámba,
Mint valami hajó,
Ha zúg a vihar,
S nincs kapaszkodó.

Most elkezdtem tenni
Furcsa dolgokat,
Addig teszem,
Míg a késztetés hívogat,
S ha nem lesz igazság,
Szépség, és jó,
Majd akkor is megmarad
Mi egykoron volt.