Ölelni

Dereng valami apró kis tévedés,
Hogy minek mentem oda,
Minek néztem én
A természet lágy ölén,
Gondba csavartam az időt.

Most peregnek lassú,
Iszonyatos percek,
Kik lázadnak,
S ellenem óráról órára
Ítélőn felkelnek.
Szeretném már kezedet fogni,
Átölelni mélyen,
Tűnődni azon,
Mikor lehet vége,
S feledni mindent,
Feledni elmúlást,
Ölelni Téged,
Századokon át.

Lázár verse

Támadjatok fel,
Mind kik alusztok,
Víg ünnepet üljünk
Itt este.

Hallom odaát Ti
Együtt boroztok.
Hát száz évig mi arra
Még nem megyünk.

Szemembe nézz, s úgy prédikálj

(Válasz a tegnap esti prédikációdra, mert csak füllel hallottam, hogy megemlítettél. Remélem híres leszel verseim által, úgy kívánom, hogy csak egyszer higgy abban, amire felszenteltek!)

Milyen erkölcsi norma,
Ami ezt hagyja,
Milyen az egyház,
Ha ezt kibírja.
Prédikálunk hívekről,
Meg ostoba játékról,
Megfáradt szívét
Nem látni árnyaktól.

Édes, Drága Gyermekem,
Miért nem mondod el,
Mi az, mi téged bánt,
Hát mond a szemembe.

Választ adni nem tudok,
Nem hallom kérdésed,
Hát hogy lehetsz így pap,
Nincsenek értékek?

Mi fáj,
Mond, mi az mi kín?
Miért mondod,
Nincsen, ki benned
Bízzon,
Nem mondom,
Mert nincs szavam ebben
Az országban,
De az is többet ér,
Mint te egyfolytában...

Általad

A fájdalom volt földje
Lelkem virágának,
S most a vigasz gyümölcsei
Teremnek rajta.

Gondomban Te voltál
Éltető vizem,
S most Te vagy
Reggeli harmatom.

Még hideg az este,
S annyira fázom,
Szavaid azonban
Takarón ölelnek,
Nehéz a súly,
De benned könnyebb
A megnyugvás,
Általad születtem újjá,
S általad lesz
Virágom terhe
Különösen szép.

Érted

Hát a háborúdból adj részt,
Veled harcolok,
Hittel mondom,
Van ígéret,
S én betartom.

Kezemben a vízipisztoly,
S jéggel harcolok,
Leheletem nagyon vékony,
De soha
Fel nem adom.

Áldozatul estek sokan,
Élni akarok,
Ha életemben,
Ha csak egyszer,
De veled akarok.

A felhőidből nem is kérek,
De ha ott vannak,
Adj belőle részt,
S fel is oszlanak.

Nem kértem én soha,
Hogy velem gyászolj,
Sírj, de te ott voltál,
S most rajtam van a hit.

Megpecsételt igaz hited,
S az életed,
Akkor se szólj, ha van kínod,
Mert én ígérem,
Ott leszek.

Szavaid mindig bennem élnek

Sok itt a felhő,
Már nem férne egy sem,
Hogy az én fejemre
Viharát eressze,
Engedd csak hozzám,
Ne legyen feletted,
Lássad inkább a napot,
Láss helyettem, kérlek,
Általad látok én,
S általad élek.

Mint alakul az élet,
Ki tudja már,
Senki,
Mint szavaid zengenek,
Úgy hiszem,
Érzem,
Szavaid fülembe mindig
Vissza térnek,
S örökké bennem él,
Amint Te mosolyogsz,
Amint a felhőket
Magadhoz
Láncolod.

Enyhülés

Úgy szomjazom én is
forrásod vizére,
Inni szeretnék belőled,
Mélyen két szemedbe nézni,
S hallani istened.

Átlátni értelmed minden
Pillanatát,
Várni rád értelmetlen
Órákon át,
S megenyhülni, ha
Végre jössz,
Ha végre beköszönsz;
Itt vagy.

És nézni, miként
Isten nézhet téged,
Hogy igen,
Ez a legbecsesebb
Teremtményem,
S most itt vagyok.

Valami zavaros képzetek
Hosszú viharából jöttem,
Átgondoltam létezésem,
S talán örülök,
Hogy most érted élek.
S van még,
Mi áltatja a napot,
Vannak ígéretek,
S vannak szép szavak,
De isten azokat
Nem nekem adja.

Féltve

Egyszerre minden elém állt,
Láttam csodaszép alkotást,
És mégsem.
Angyali ajkak leple
Szállt felettem,
Álltam ott,
És némán meredtem
A kigombolt utcák
Reggeli gyönyörében.

Valaki nézett,
S nézte velem,
Miként az égre a Nap
Felkelni megy.
Miként átdúdol hamvas
Éjjeleket a Hold,
Míg csendben az ismeretlen,
Távolról átkarolt.

Rád gondolok

Az idő nem lehet vigasz,
De az időben élni,
Mintha csak ezernyi gombostű
Taposná lelkem,
Örülök, hogy
Ismeretlenül
Ismerlek Téged.

Az az ezer tűszúrás
Már nem is fájdalom,
Az a kereszt
Megnyugtató
Lehorzsolt vállamon,
Ha Rád gondolok.

Írok

S míg élek, már csak neked írok,
Míg testemben szíved dobog,
Addig feléd,
Feléd fordulok,
Míg láthatlak nevetni,
Vagy velem sírsz,
Míg a vigasz
Benned rám talál,
Addig is örök órákon át,
S még utána is,
Ha lehet,
Megtalálom
Önmagam
Igaz lelkedben.

Könnyek

Még hozzám senki nem intézett
Szavakat,
Nem mondta senki,
Ha nem szól,
Miért hallgat.
Nem értette senki
Megnyúzott lelkemet,
Nem köszönte senki,
Ha én vagyok vele.

Ha csak azért sírok,
Mert örülök lelkednek,
Ha csak azért gyűlnek
Könnyek a lelkemen,
Nyugodj meg,
Csak azért sírok,
Mert megismerve téged,
Mindig megnyugodok.

Bátyámhoz

S most miféle jót csinálsz,
Merre szállsz most éppen,
Találkoztál-e már a hős vitézekkel?

Látod, most megint miattad is sírok,
Ezernyi könnycsepp, de hidd el,
Megjavulok.
Ha így látnál engem,
Nem vetne ki az öröm,
Adnál egy pofont,
S érezném,
Eltörpülök.

Mikor egyszer elötted sírtam,
Megjegyezted,
Nincs ok, amiért
Az ember sírhat.
Hát most van, de tudom,
Nem szeretnéd látni,
Amint feléd
Könnyes szemmel lépek.

Sírok

S mégis többet mondtál
Csak egyetlen szónál.
Átkarol lelkem,
Csak ne most sírjál,
Mert most én sírok helyetted,
Most nagyon sírok,
Mert szavaid helyeztek
Lelkemre könnyeket.

Megannyi fájdalom,
Megannyi félelem,
Elhangzott a vég,
S rálehel lényemre,
Van, aki egyedül,
S van kit csak szeretve,
De van, hogy egy pillanat
Megmarad örökre.

Egy szerelmes pillanatomban

Hinni neked,
S ezáltal rátalálni valami újra,
Valami mindenhatóra
Az ég felett,
S látni ezzel a meg nem mondhatót,
Nézni valami
Vitathatót,
S kergetni érted
Ezernyi csillagot.

S hinni neked,
Miként isten adott erőt,
Miként valami rezzenés
Megrázza a szívem,
Úgy hiszem, hogy
Megszerettelek.

Egy apró pillanatomban,
Mikor mindent feledtem,
Egy gond nélküli csöndben
Ültem veled,
Akár isten ülhet most
A tengernek partján,
S nézi,
Hogy mossa el
Homokvárát.

Egy szerelmes pillanatomban
Megnyílt szemem előtt a világ,
S úgy hiszem azt eddig,
Mint még senki más.

Kinek én hittelek

Mint lelkemnek fehér galambja,
Most odabent lakolsz,
Szíved mélyén igazán,
Igazán búslakodsz.

Érzem én is,
Érzem, miként fáj,
S mivel bennem vagy,
Érzem csókodat,
Érzem, miként lelked
Miattam nem alhat.

És látod, miként
Szomorú a nap,
Azon a részen szívem
Nem sír,
Nem mondja lelkednek,
Sírj velem,
Kérlek,
De Te önzetlenül
Maradsz,
Kinek én hittelek.