Minthogy szeretlek téged

Két kezemben fogni, mit nekem adni tudtál,
Ne kérdezd, miért, de szeretlek téged.
Most bánatomban, igaz, ért vele a halál,
De Te vagy, most ki tudja, mit érezhetek.

Lelkemben van a vigasz, de nem olvassa senki,
Lelkem ezer, apró könnye hull, de ne hidd,
Hogy téged feledni tudlak egy szóra, ennyi
Az egész, hogy még most, utolsónak higgy.

Ha nem bennem, akkor az örök élet végeláthatatlan,
Sűrű, homály keltette érzésben, s ha kell,
Most azonnal átölellek, csak ne mond azt,
Hogy nem szeretsz, hogy nem szeretsz.

Áhítod magad, hogy nem kellek én, s hogy sűrű,
Sűrű a sötétség, ami most átfog, átkarol.
De van kiút, s szeretni olyan egyszerű,
Mint mondani, igen, van bennem erő, hatalom.

Most tudom, nehéz, de nem engedlek téged,
Szeretlek, s ennek az egésznek nincs,
És nem is lehet semmilyen magyarázata végleg,
Csak annyi, örökké várlak, mert lelked kincs.

Van, akit nem lehet temetni

Van, akit nem lehet temetni,
Van, kiben ott az őszinteség.
Van, kit szeretni tudtam eddig is,
S van, kiben szeretetre találok.

Van, kit ő hirdet, s ajánl,
Van, kiben ott a hit.
Van, kit én sem tudok elfogadni,
De ő is az, kit szerethetek.

Van, kit nem lehet temetni,
Mert örökké él bennünk, s velünk,
Van, kiben ott a jóság,
De nincs, hogy
Nem lehet szeretni.

Elhallgat minden

Most egy pillanatra Teérted rugdos a táj,
Most nekünk egy percre csak Te maradtál.
Hátunkon valami rozsdás kereszttel,
Emlékezünk rád, arra, ki most ment el.

Elhallgat a csend.
Egy pillanatra maga elé mered,
S újra sírni kezd.
Csak Teérted süvít most a szellő,
Hát hogy szeretted a nyári
Viharokat.
Hát hogy untatott téged a tévé,
Hát hogy mondtad,
Inkább kapcsolj át.

Most viszont minden csak Érted hallgat.
Most egy pillanatra elhallgat minden,
Zuhog az eső, fúj a szél,
Senki másért,
Csak Teérted.

Aha,

(Ez is.)

Még hogy én bolond?
Nem, csak agyam nem
Fogja föl, azt ami vele
Történik, s elvegyül
A törpék közt, hogy
Ennyire fáj, hülye lennék,
Mert még meg sem értem,
Mi az, hogy bolond!

Hogy ez van

(Szintén egy 2006-os)

Elsiklott fejünk fölött,
Elsiklott, észre sem vettük,
Hogy ez van!

Megbotlott lábunk alatt,
Megbotlott, még föl se fogtuk,
Hogy fölállt!

Integet szemünk előtt,
Integet, mi csak nevetünk,
Hogy értjük!

Csak hallgatok

(Egy 2006-os vers)

Menekülök hozzád, menekülni,
A nyugalom férkőzik belém, mi
kor veled vagyok,
Olykor csak hallgatok.

Szép, meseszép álom ez az egész,
Mint valami igaz gyémánt, a kép
eken szélmalom,
S olykor csak hallgatok.

Meredek szép szemedre kedvesem,
Sziklaként tartasz, tartasz, tartasz csend
esen angyalom,
Mikor csak hallgatok.

Egy igaz pillanatomban

Elmegyek én a folyóhoz.
Most nincs erőm,
Most nem harcolok.

Majd egy igaz pillanatomban
Belenézek mélyen a szemébe,
S nézni fogom addig,
Míg végül ő is igaznak bizonyul.

Egy igaz pillanatomban
Megállítom sebes folyását,
Megfogom grabancát,
S kiszárítom.

Egy igaz pillanatomban
Talán még meg is bocsájtok,
Egy igaz pillanatomban
Korbáccsal odavágok.

Ő végzi tovább minden napját,
S hiszem is, hogy jól teszi,
Hiszem, hogy jól vannak
Az élet miértjei.

Nem hagy a csend

Elképzelem, miként lenne az idő,
S mögötte van-e kelendő.
Kell-e nekem olyan érzés,
Mivel szeretni lehet.

Kell-e olyan puritán hangulat,
Mely szoknyák után hajol, kutat,
Van-e nékem hozzá kedvem,
Mond meg, ha kell, istenesen.

Elutazni

Miként lassan táncol, ki mulat,
Úgy hagy alább a megszokott hangulat.
Miként nézek én is az otthagyott lány után,
Úgy leng a zászló is a budai vár fokán.

Menj, rohanj, innen tünnöd kell,
Itt téged nem várnak,
Csak hagyd,
Csak nyugodj bele,
Ott van a helyed,
Ahová most megy el
Az utolsó gyors,
Nézd, hogy énekel.

Nyugodt vers

Most megnyugszik minden,
Megnyugszom én,
Hogy ott legyen minden,
A világ tetején.

Most rágyújtok egyre,
Hogy a másikat,
Elszívhassam lassan,
Nyugodt pillanatban.

Ott ülünk mindnyájan,
Már alszik a csend,
Zuhan a semmiség,
Mi nincs is odabent.

Elszundít a reggel,
Kicsit elaludt ő is,
Már vagy három perc telt el,
De nem változik semmi.

Igazán

Igazán vagyok, igazán létezek,
Szívemben dobog az igazán képzelet,
S igazán hinni most nincs mit,
És nincs kiben,
De igazán akkor majd megért
A félelem.

Igazán örülök, hogy vagytok itt mellettem,
Igazán nem tudok mit írni
Tinéktek.
Igazán, igazán elment a bátorság,
S igazán nincs bennem semmi.

Igazán nem tudok szerelmes lenni,
Igazán nem tudlak téged átölelni.
Igazán szívemben nem fér
Már be semmi,
De igazán csak téged tudnálak szeretni.

Igazán nem ismerlek,
s igazából te sem,
Igazából már szeretlek,
De igazán még nem,
Igazán várom már,
Hogy szemedbe nézzek,
Igazán hinni,
Hogy mindennek vége!

A hallgatás perce

Ez most a hallgatás perce,
Hisz nincs mit mondani,
Nincsenek szavak, s nincs
Már bennem semmi.

Átkarol a magány, s azt
Hiszem, jól vagyok,
A nagy üresség mögött
Az Isten is bandukol.
Rá lehet jönni
Annyi dologra,
Mintha az élet
Egyetlen perc volna.
Egyetlen, néma csend,
Mely össze van keverve.

Miként ránk nehezedik minden

Miként ránk nehezedik minden,
ami súlyában méri az időt,
s terhében ott van
az egész világegyetem,
elgondolkozik a
földre szállt ember.

Telhetnek napok,
óriási percek,
akár csak egy tört idő,
vagy az, mi nem kell,
húzhatják szájukat,
miként minden teszi,
neki nem parancsolhatott
az égvilágon senki.

Lassan eljön az idő,
elmúlt egy szörnyű hét,
s fogadni, mit isten ad,
éppen olyan nehéz.
Leereszkedik a köd,
felmehet a nap is,
hisz az élet forog,
de jaj, annyira rövid.

Mennyien meghalnak,
mennyien elmennek,
mégis ha a sok közül,
Óh, ha nem az az egy.

Tegnap egy darázs csípet
meg este, s csípése után
leesett a földre.
Feláldozta magát,
hogy a többieknek
ne kelljen félni tőlem.
Megtanította, hogy fullánkja nehéz,
hogy kinek ruhája meseszép,
abban rejlik a veszély.

Valami hiányzik

Valami hiányzik,
ami a most a jövőnek,
ami számít,
ami mégis
valahol bennünk volt.

Valami hiányzik,
ami múltja a mának,
amibe nem lehetek
én, se te,
de egyáltalán
valaki.

valami kezd hiányozni,
valami, ami akkor
volt, mikor
még semmi,
mikor elhitted,
hogy nekünk
csak ennyi
az egész.

valami hiányzik,
valami kis játék,
hogy üres lelkem
külseje
csak egy hályog,
mint szememet védő,
apró buborék.

valami hiányzott,
hogy úgy tudjunk hinni,
mint ahogyan élünk,
nekünk az volt
a minden,
s egyszerre
a semmi.

másokba vetett erő

legyen erő,
s ígéret,
legyen példás momentum,
hogy csak egy perc,
s vége minden,
vagy kezdődik egy szép,
egy új.

nézzünk mélyen a lelkünkbe,
hogy nincsen ott, se semmi sem,
vagy van ott bent egy önítélet,
vagy akármi,
csak jó hogy nem.

és higgyük el,
hogy van szeretni
egy szebb, és látó holnapot,
hogy van még bennünk emberség is,
csak nem látni a tévétől.

s nézzünk, ne csak
más szemébe,
nézzünk bele, mint ő maga,
higgyük azt, hogy van még benne,
mi nem ember,
hanem ő maga.

higgyük azt, hogy emberileg
nem lehetünk állatok.
nem biztos, hogy az a jó,
ha nem vagyok ott nálatok.

mit hihet a mai ember,
mi nem a tévé, s 'rákkendroll',
mi nem látható,
vagy nincs sehol,
az nem lehet egy altató.

amit nem mond senki,
az nincs is ott,
mert hihető,
hogy tudni azt, hogy emberként
nem vagyok egy libegő,
pedig egyik percben itt vagyok,
a másikban már sehol sem,
hát úgy éljek, hogy van erőm,
mit megoszthatok
veletek!