Ergonómia

Arra vagy, arra fordul lelked,
Mint egy dallam,
Fordul ellened.
Kenyér volt a jövő,
Szíved alatt borban
Ázott el a vidék,
Hogy nézze álmodban
Megbúvó kis semmiség,
Az alkonyat alatt,
Ott pihen szép csendesen
A tegnap és rögeszméid.

Minthogy úgy, ahogy most

Kell, hogy álmodj,
ne félj,
Szíved enged, nézd miként,
ahogy,
Úgy dúl benned büszkeség és félsz,
minthogy
Lássad gyermeked szemét, alkotsz,
álmod
Tűzben ég, remélsz ajkad szavától,
hallod,
Nincs benned már parázs sem, ég
veled,
Képzelj szomorú arcokra drága
mosolyt.

deméghogymennyire

Szól valami rádió,
Annyira maradi, velem ez nem való,
Mintha leragadtunk volna kétezer-nyolcban,
Óh! Mily megható,
Valamit tenni kellene,
Kellene tenni,
Szól ez a rádió,
Az egészet a térre,
De egy kocsi beszalad a semmibe,
Esőre várunk.
Valami újra,
A rádió még mindig ugyanazt fújja,
Nánánánánáná...
Dúdoljátok el,
Valami balázspali,
De senkit sem érdekel.

THM

Felveszem, adják,
Elteszem, vonják,
Ráteszem, veszem,
Eszem, és iszom,
Alszom, és kelek,
Viszik a szemem,
Gondolok, mondják,
Fizetek, szopják
Ki kisujjukból,
Mennyit is kellene
ADNOM!
Vissza!

Életgondolat

Elhiszem, hogy az vagyok,
Akinek kellene lennem,
Nem vagyok szelíd, se erőszakos
Jellem,
Nem nézem, ki kérdez, s nem is
Válaszolok,
Egyet hiszek,
Az életet, s csak azért harcolok.
Nincsenek ideálok, melyek
Fosztanak, nem létezik görnyedt
Álom a fejem alatt,
Nem tervezek előre, s nem nézem
A múltam,
Nem hinném, hogy jól esne
Most egy hideg szóda.
Nem vagyok álmatag, de
Aludni azt szoktam,
Nem vagyok bortól
Részeg, de józan gondolattal
Sem vagyok teli, nem is hinné
El, hogy valaki rám bízná
Élete perceit.

Csókolnálak

(Vers ismételten a lányhoz, aki minden reggel ugyanott ül, a HÉV-nek utolsó vagonjában, az első ülésen)

Nézem érzéki tekinteted,
Mikor minden reggel feléd megyek,
De meggondolom
Édes alakod.
Lennék szívszerelmed,
Vagy akár csak hajad,
Hogy lobogva
Érinthessem álomszép ajkad.
Lennék arcodon a pír,
De lennék szél is,
Mely forró napokon
Hűsít. Lennék árva fű,
Melyen végigmehetsz este,
De legfőképp palackba zárt víz,
Melyet szájadhoz emelsz.

Nem válaszolsz

Mint kék lidércek zörejei ott bent,
Ott bent fájlalják keserűre nyúlt idézetek
Balga mámorát.
Szirtek ugranak át engem,
Ne kelljen felmászni rájuk,
Ne fáradjak,
Ők majd mennek,
Ne fáradjak,
Ők sietve visznek,
Utamon nem nézek, csak látok
Valami hatalmas
Faágon álmodik a lány,
Valami kies, tétován
Elhalványuló napfény árnyékában.

Én írtam fájának összes levelét,
Én aggattam fel rá
Elhízott köntösét,
Én rajzoltam néki madarakat fenn,
Ott az ágon a leány
Csak pihen,
Én írtam őt is,
Nélkülem aligha,
Aligha aludna a fán,
Nézem álmába illő teljes
Tekintettel,
Álmodik a rét, s vele az isten,
Leveleim hordja a szél
Tágas mezőkre.

Várom, hogy olvassa, de
Választ nem kapok,
Várom, hogy hordozza
Szívében a napot.

Rideg való

(Ezt a művemet Barcs János is elismerte. A többit nem, igaz akkor még 17 éves voltam)

Igen!
Ez!
A VALÓSÁG!

Valamit tudnak

Álmaid lelkében átüt a szó,
Halható minden a rádión,
S kigombolt testedre telepszik a hang,
Hogy csak egy az igazi,
Mindig az, mi téged andalít.
Szeretsz másokat, s hallgatod őket,
Valamit tudnak,
Mégsem mindent.

Ott állok előttük, de észre sem vesznek,
Valami szól, a rádió.
Halkan, mint egy délibáb, remeg az egész,
Tüzes karikákat szór szerte
Az éjbe valami rikácsoló,
Hangos pillantás.
Remeg a szívem is, lelkem elfolyt
Magzatával együtt,
Nem tudtam, hogy leszel.
Nem tudtam, s nem is készülve,
De egyértelműen elhagytalak.

Valami érintetlen bolygón lehetsz,
Ahova a hangok nem jutnak
El, nem szól az éterből az a rádió,
Hiába küldenek föl
Műholdhangot.
S képek jönnek vissza,
Totya részegen
A füle mögé rakja cigarettáját,
Előkapja a gitárt,
S a tábortűz beleremeg.

S zene nem az éteren, nem a gépből
Szól,
A hangerő értelmét vesztett
Zivatarába a poklot megjárva
Meghiúsul minden.
Elzárja ereimet a fű,
S valami szelíd érintés sóhaja zendül a tűzből.
Rég volt ilyen derűs az estdélután.

Alkonyodni meg sem próbál,
A nap még egyet ásít, de aztán végképp
lemegy.

Elalszunk mind csendesen,
S holnap eső járja végig a zivatart.
Lelkem üres koporsójára helyezem a múltat,
S ismét belevetem magam
Egy igazi, áporodott
Hétfő reggelbe.

Senki nem jön

Senki nem jön, ki átöleljen,
Senki nem nézi már,
Mitévő lélek a por,
Hogy hova hajoljon a gond,
Mit megeszel tegnap,
Az leszel a holnap
Szűrt ivólevében úszva,
Ázva, mint bogár a fákon,
Didereg a tél.

Valahogy így írtok TI

(Nem olvasok kortárs költészetet, jobban mondva saját korosztályomét, de megtettem. El kell, hogy mondjam iszonytatóan silány. Nem mintha én jobban írnék, de legalább elrugaszkodok. Na erre írtam egy kis foszlányt... ami átlagon felülinek számítana egy vers és prózamondó ünnepségen, ahol én nem vennék részt.)

Álmosan, vértől áradat Duna,
Nézem a Holdat, szomjan az fura,
Rákérdez, megy tovább, szalad,
És kész, Nem tudom mit írok, aha.

És van benne rím meg kényszer is kicsi,
Annyi az egész ne legyen pici,
Rálehel a halál, megvagyok halva,
Nem lesz itt a lány sem, az se csalva.

Durrog a csattog, és csattog a durr,
Valami a szívembe, jaj, de szomorú,
Kicsi a hit, nagy lesz a számla,
Nem maradok akkor se ide bezárva.

Árnyaltan, mintha költő lennék én,
Írok egy sajátos verset és kész,
Akkorának hiszem, ördög a fejem,
Azt hiszem költök, és ott van a helyem.

Légy úgy

Álmodj velem valami újról, elhelyezkedő selyemkendőn,
Porig aláz a szemnek alkonya ott, ahol a virág már nem,
De te létezel, mint létnek apró szava a gond,
Hogy légy úgy, ahogyan akkor, és pont

A nő

valóságos teremtmény,
isten nagy áldozata,
hogy forogjon a világ,
s buta, ki őket
ostobának tartja,
hogy kineveti,
ha megilletődik
a hely,
s a nő nem kérkedik,
ha nem kell neki,
és áldott szép, termékeny
boldogság,
érdemes őt szeretni,
s szerettetni magam vele,
a nő
kétlábon járó
tökéletesség,
valahol a férfi és az
isten között,
valahol a férfi, és az
isten között,
de az istenhez sokkal
közelebb,
de az istenhez
sokkal szorosabban.

Árnyak léha lombja alatt alszol el ma kedvesem

Fekszel, s álmodba látok,
Látom viharos, izgató álmod,
Ott vagyok melletted, ha nem is akarod,
Nézlek, s közben bevillanak a régies, festői
Képek, kik csak azért, csak azért élnek
Bennem oly nagy gyöngédséggel,
Mert valaha bennem éltél.

Lelkem oszlopai

Álltam feszített vasoszlopok alatt,
Néztem, hogy sírva figyel az isten.
Azt mondta, valami szénanáthát kapott,
De én néki nem hittem.

Álltam ott, meredten,
Mint sóbálvány vissza a házra,
Álltam ott, s kérdeztem,
Mitévő legyek.
Van-e nagy isten az oszlopok alatt,
Vagy bálványaim-e mind,
Kik ide betérnek?
Van-e hatalmasabb, mint én,
Emberi természet.

Álltam, s elmélkedtem jó,
És rossz dolgokon,
Voltam-e hazugság, vagy mi az,
Mi most vagyok?
Láthatom-e még az ezeregy csillagot,
S mondhatok-e olyat,
Az ott meg én vagyok.

Álltam ott röpke pillanatomban
Elmélyülve istenek, és mítoszok között,
A nagy istent keresve az
Oszlopok mögött,
Álltam, s néztem meredten halkan,
Akár a bolygók mozgása,
Ekkor Lázár csendes sírja megbomlott
Bennem,
Mint ki soha nem hitt,
Mint aki csak állt hitetlen,
Elgördült a kö,
S összeomlott minden.