Az élet tömören

Ecuadorba kéne utazni,
Elmehetsz nőzni,
Te meg habozni fogsz,
Hogy hol van a
Gombod, mert
Nem tudod felvarrni.

Kicsit lámpalázas lett
Az ideálom, nem
Meri megmondani,
Mi az, mi jót
Tesz neki.

Szívdobbanás ült ki
A kőre, mellé egy
Gyíkot láttak harapni
Egy légyre, mikor
Kijött a kapun,
Mert csöngettek.

Szidta is azt az elfutó
Gyermeket, ki nem érte
Föl a kapun a kilincset,

Míg a messzeség a
Közelben botorkált,
Ő fogta, és beadta
Önmagának az öregség
Mítoszát, és meghalt.

Nem retúr lesz

Az én kriptám tetejét
Vörösre fessétek,
Ha hullik a vakolat,
Rózsasziromnak
Hihessem.

Ha majd meghalok,
Széles kútba vessetek,
Abból utána csak
Favödörrel merítsetek.

Ha már nem leszek,
Vissza ne hívjatok,
Hagyjatok pihenni,
Ott, ahol megnyugszom.

Örökké csak veled

Itt vagyok,
Ne aggódj,
Nem hiába hallod
Azt a lágy
Dallamot.

Füledben az érintés,
Szádtól terül el a
Pára.

Itt vagyok,
Nézd, miként
Táncol egymással
Két jégvirág
Az ablakon.

Szemedben játszom,
Mosolyod ízében
A szem.

Egy síkképernyős horrorfilm első jelenete

Autóm veri fel
Az útnak porait,
Miként az szedi
Össze gondtalan
Áldozatait

Szélvédőmre kenődve
Írnak új dallamot,
Piff meg puff,
Csittcsattdurr,
Majd szegény rovarka
A szélvédőn kisimúl.

Régiös, hírös ének

Az öregapád dísznaja,
Meg a fenyveszöd rétre
Érő, zsírós ágyéka
Röfögjön neked,

Ha mást már
Nem hallasz
Meg.

A modern kor gyűrűjéből

Kibaszott elegem van
A költészetből, szarok
Az egész marha-nagy
Kultuszra, nem akarok
Senkinek írni,
Aki fél centért
A világot átússza.

Rohadtul elegem van
Az összes jótevő,
Álszent alakból,
Az egész alapítványi
Görnyedt szavakból,
Kik nem engem látnak,
Csak egy százalékom
Elvehető adóját.

A faszom teli a sok
Rohadt, nevesincs művésszel,
Kik tollat ragadnak,
Sírnak a gerincnek,
Meg a hátnak, meg
Miként vetettek keresztet
Egy álszent imának
Támaszkodva a
Rákóczi téren.

Alaktalanul

Gyúrj gyurmából
Várat, abból tedd le
Falát, s ha az
Egész leég,
Legyen hát
Homokvár.

Gondolj semmittevő
Emberek unalmára,
S hidd el, holnap
Te lógatod rájuk
Felhőről a lábad.

Szikra pattant,
Tűz alszik végtelen
Nyugalomban, míg
Te fáradtan lepihensz
Egy kő sarka mellé.

Eső esett, néhol
Hó is, megmaradt
Benned egy apró
Karnis, melyre
Ernyőt akasztasz,
Hogy ne tégy semmit.

Erőtlen akarat

Elterülő abroszon
Tálak fekszenek,
Üresen nézel, míg
Szétvetett hitedbe
Telepedik az isten.

Akár egy élősködő
Moha, lepte be a
Szíved, és megnémult
Bensődet nyitotta
Szét, hátha te oda
Visszatérsz.

Nyárba lépve

Találkozunk,
Ott, a túlsó parton,
Szél fúj, bennem dúló
Örök harcra kél
A monoton dallam,

Szürke por lebben fel,
Viszi a szél,
Viaszbábúként a lánggal
Olvasztja szét,
S folyik lelkembe a mámor,
Gyönyör;

Különös reggel szorgalma
Készített helyet nekem,
S most elfoglalva
Helyetted lépek
Oltárára a nyárnak,
Míg elhidegülve
Egy olcsó talánynak
Leszek bizalma.

Jóska bácsihoz

Elszenderült alkonyat
Forrt össze feletted,
Áldásod, s két kezed munkái
Nélküled hevernek
Az ittmaradtak előtt.

Most szél van, és hideg,
A város csendjei kialusznak,
S fények pislákolnak lábad előtt.

Álmodsz, s most álmaid mi
Visszük végbe,
Mi leszünk a jövőnek rabjai.

Állomás ez nékünk, s
Már a végére érve
Ellazulnak görcsös izmaid.

Nem nyúl a kéz a megszokott
Munkáért,
S nem érinti arcod
Párodnak homlokát.

Becsukódik a szem,
De odaát láthatsz ezer,
Meg ezer, boldogabb csodát.

Most ott vagy, és figyelsz,
Most lelked terül ránk,
S csókod terül szét,
Míg van, kinek
Szívében Örök emlék helyett
Te örök tényként leszel,
Hogy éltél,
S hogy élsz,
És örökké,
Létezel!

Nyugalmi állapot

Nyugalom kell. Nyugodni csendben egy fél órát, és aztán menni tovább. Huzalok ébredései közt látni magam, s póznákra feszített emberek képmására teremteni bölcseleteket.
Nyugodni kell, megnyugodni, s elmenni valami száraz helyre, hogy higgyek benne. Miben? Azt magam sem tudom, csak átlátszó dolgokat sorakoztatok egymás elé, s így nézek keresztül rajtuk, látva, miként torzítják el az előttem elterülő tájat. Vagy hármat kiáltott a kakas, s megmentve ezzel a földre zuhanó régi álmokat.
Most lapos a föld, s a kezemben tartom a lefolyó vízcseppeket, s miként tartozik nekem az isten az igazsággal, úgy hívom én is magamat örökké élőnek.
Szavak, mely megsárgult papírlapra vetettek, most új füzetbe húzom le őket, megváltoztatva a szavak közti gyenge összefonódást, mint tér és pillanat hevében fogant ihlet.
Gyűrődik a tél, s előttem eltorzult tájként lépdel az eső, elmosva a fehér havat, elmosva ezzel ön-ön igazam. Félreeső helyre mentem, hol nem láthat senki, agyamat elrejtve daloltam egy hitvány éneket, s bensőm kitárulkozó széljárása cseppjein keresztül megyek a hídon. Zavar a múlt, s minden, mi benne van. Nincs nyugvásom, s nem hinném, hogy valaha is jó lesz. Már nem bízom semmiben, mi egykor olyan szépen duruzsolta fülembe a jövőt.
Nem értelek, és nem értem a könnyelmű ideológiákat. Próbállak megérteni, de mindig magamban találom a hibát.
Úgy sajnálom, hogy nem tudom sajnálni. Nincs megoldás, ha nem találunk rá.
Beszélj, hisz nyugalom kell, beszélj, szólj, harcolj önmagadért. Ne hallgass! Ne szólj, ha nem kell, de ordíts, ha a szavadtól meg kell telnie szívemnek. Most rád vágyom, és senki más nem jöhet, csak te vagy, ki szívemnek az örvendő ékezet.
Szólj, beszélj, szólj, s harcolj a nyugalom csendjével, hiszen a lelkem már nem bírja a ráerőltetett terheket. Sokáig!

meditációs valóság

kezdettől a vég
szava virágzik kifelé,
sűrű tévedések
meditációs valóságát
vizsgálva szinteket lépek
az élet minden
terén,
s tanulok hibáim
áramvonalas sorsából,
mit a kéz ad,
a szem elveszi.

technikailag megbabonáz,
mégis elméletben már művelni
nem tudom
a valóságot,
s kizárt körökből
tanulom a rosszat,
utcahosszra
megelőz az igaz.

hazug denevérek röpke
sötétjébe ültetem
életem,
s várom a fecskék
felszabadító igazát,
hogy fénnyel söpörve végig
kikaparjanak
lomha barlangom
sötét erdejéből.

nem szólni annyi

még nem késő, még
elhallgathattok,
mert most nem szólni an
nyi,
mintha nem dadog
na a vég.

ker
esem a példát,
hogy jobb belátásra bírjam
az egész világot,
s példa
kép
nélkül
példa
képp mutatom
fel magam,
hogy elbuktam.

vasaltam az ing
em, s messzi híreket
olvasva kezdtem
szaporulatba,
mint akinek
nincs egy sem,
s nincs benne ötlet,
ha én mondom,
ha én hitet
em el, hogy kell,
akkor is ti tudtok
többet az él
etről,
mert én
nem vagyok kegyeltje

az istennek.

vérző aggodalom
bánatát kötöttem
guzs
ba,
s figyeltem apró áramlásait a duná
nak
hogy igenis vannak nagy
szavak,
és vannak bennem rejlő mozzanatok,
de mivel elhiszem,
hogy nem vagyok,
így elmenekülnek
tőlem az an
gyalok.

tiszta, ha
kell tiszta
lelkű maradok,
s megfosztom magam
a múlttól,
s kicserélem önmagam
másra, ne legyek ok
a sírásra,
hogy könnyek nélkül,
érző szívvel
csak előre,
kőkemény
en.

de nem tudom,
mit akar
tok,
így most elnémulok,
s megyek vesszők
paripái után,
a múltba süppedve,
akár egy meggy
a piskótán.

dunához

Mintha ma más lenne
A levegő,
A folyó szellemisége
Megszűnt,
S nincs tovább,
A csend ül,
S csendül
Bennem a lét.

Harangok dalolnak
Tornyok fellegében,
S mint délhez illő
Nóta, ennek nincs
Vége.

A busz késve ért
A révbe,
De a duna szalad,
Kiesett hegyének
Megfosztott vágya.

Ölj, ha kell,
Tombolj, szaladj a
Mába, harcolj
Önmagadért,
Te örökérvényű,
Szomorú árva.

Dadogó

Dadogok
Da
Do
Gok
Nem 
Tu
Dok       érintés nélkül
      szelíd akarat
              a pont,
          Este van,
              Jónapot,
    Kelj fel
             Lázár,
        Halld,
             ott a halál,
     Csak épp
            mással van
                   Elfoglalva