kovaboR

Keresztül-kasul

A világ összefolyt
Vízfolyás,
Keresztül-kasul úsznak
Benne halak,
Belémköt a buszon
Egy alak,
Hogy menjek már
Arrébb, mert
Ő leülne.

Mondanám neki,
Hogy ez csak egy
Férőhelyes, hogy
Ide más hülye
Aligha leülhet.

S már a MÁV állomás
Kesze világában vagyok,
Beszél a bemondó,
Mást aligha hallok.

Felszállok egy rozsdás
Szerelvényre,
Éppen Hatvan felé tart,
Egy részeg, vörösfejű
A pénztárcámra tart
Igényt.

Most is van valami

S most Krisztus is
Leborotválja
Szakállát,
Hogy ne hasonlítson
Arra a képre,
Amit az ember
Festett róla.

Ábrázatok véges
Titkait feszegeti
Az egyház,
Sírógörcsöt
Kap a nevetés,
Hogy a mosolyt
Kimosni
Már olyan kevés.

Félig habzó, gyantás
Szivaccsal mosom
Le a szőrt fejemről,
S állok a lisztben,
Hátha kisütnek.

Őrület szélén

Szikrázik a kék,
Sötét ellipszis alakokat
Ringat az éj,
S most te vagy,
Ki jön,
Jössz felém,
S szürke bizbazokat
Aggatsz rám,
Hogy felismerjenek.

Inglikán, vagy
Anglikán, porraloltó
Lélekbulvárt
Riogat a tél,
Hogy zászlóként
Leng a déli
Ég.

Elmegy, s közben
Halk szavakat
Suttog magában
Egy mormota,
Vallást gyakorló,
A hallást sértő,
Fülértő gégész,
Ki oda is
Benéz.

Hát talán most
Jobb lesz az
Ennyi,
Megőrültem.

Bebasszna

Bebasszna,
Ha olyan jó volna,
Mint serlegét
Ürített királynak
A szar.

Úristen, milyen
Formálhatóvá vált
Az ember,
Milyen köztes
Népszokásokat vesz
Fel,
S inkább néz,
Hogy butuljon.

Aranyos vagy,
Köszönöm,
De bebasszna az ,
Ha kirántanám
Fejemből az észt,
S mondva kérdezném,
Csak úgy,
Hogy hova mész;
Míg a halállal
Táncolok
Éjnek idején.

Halottak napja

Ez a város az élőhalottak
Temetője,
Járnak benne vénemberek,
Kiknek éppenhogy
Nem jött el
Az "ittazideje".

Bilincsbe száradt kezüket
Merítik mélyen a
Szenteltvíztartóba,
S mécsest gyújtanak
Százéve holtaknak.
Talán én teszem
Azt jól,
Ha most még
Jó előre elbúcsúzom.

A fáradtság szemei
Szólnak belőlük,
S már intenének is
'Zbogom'-ot,
Ha belegondolok,
Mikor van vége,
Akkor inkább majd
Viszlát.

Lekaparnak

Sikátorok rezzenő
Piszmogását fagyasztja
Rám mosoly helyett
Az isten,

Két kezével markol,
Míg emlékezni
Kijöttem.

Bús szellő árnyaként
Csap tarkón az ég,
Barát, és testvér
Egyszerre te lettél,
Végül mégis
Elmentél.

Most fagyott hangú
Árnyék vagyok
Ráfestve a falra,
De jönnek hű városiak,
S rögtön lekaparnak.

A legbölcsebb köztetek

Szavak derülnek jókat
Rajtam,
Mint kutya a gazdi felé,
Csóválják halkan
Farkukat.

Más nem igazán érti
Meg őket,
Aprólékos, elhízott
Kutyasereg
A bennem ugató,
Csaholó szójáték-
Kiállítás.

Viaszgombócként olvad
Számban, mégsem
Tudom kiejteni,
Így inkább,
Mint mondásként
A megírt,
Megmarad,
S ha kimondom,
Elátkozva száll
Ki belőlem.

Csak annyit szólok,
Mit már nem sajnálok,
S vagyok a legbölcsebb
Köztetek,
Úgy hiszem, van még
Remény,
De azt már
Mind megvettem.

Rejtvény

A megnyugvás hatalmas
Szigete a lelked,
Mint perselybe helyezett
Aprópénz,
Úgy gyűlsz bennem,
S egyszer majd,
Ha megtelik veled,
Átadom magam
Az örök szerelemnek.

Várni siralmas éjszakákat,
Képezni hangokat magamban,
Puzzle-ként rakni össze
A hibát,
Egymagamban, s veled
Egyszerre,
Ez úgy csodás.

Hóbortos divatot
Teremtve ebből fogunk
A mennybe jutni,
S addig, míg
Itt vagyunk otthon,
felvállalom,
Az élet veled
A megoldás.

Találmány

De ha még egyszer,
Ha csak egyetlen
Alkalommal,
S több nem is kell,
Megteszed,

Én leszek a legboldogabb,
A legelfelejtettebb költő,
Aki ír, de már csak kotlik,
S ül a tojásain.

Fecskeinváziót jelentettek
A tücsökhadiszállásról,
Így repülőgép-terveket
Készítettek,
Hogy míg mások
A földet túrják,
Ők röptükben zenéljenek
Fecskepárjuknak.

Alibi

Sziklaszilárd alibim van,
Hogy nem én voltam
Ott, mikor
Meghaltam.

Agyam portyázik

Furcsa derengés fogott
Meg, hátulról jött,
S ordibált.

A kisagy megnyerő mosolyát
Adta, apró dózisokként
Szúrta teli a szürkeállományt,
Adott némi ellágyulást,
S lebénultam.

Furcsa derengés lapult
Agyam kenődött részein,
S most velőből eredő
Könnycseppek folynak végig
Arcom patakjain,
S míg arra gondolok,
Hogy semmi sincs már,
Röhögőgörcsöt kap
A jövő.

Jószág

Érzékeny, bársonylepedő
Alatti, felettébb különös
Jószág az isten,

Az erdőbe jártam,
Ott sétált szelíden,
Sérült lábára alig állva.
Kidülledt szemekkel,
Nézett rám.

Elfogtam, bekötöztem sebeit,
Kennelbe zártam,
S most kijutni próbál,
De nem engedem.

Ha újra kijutna, s
A vad természet
Ölébe ülne,
Azonnal széttépnék.

Elmúlás egzisztenciája

Lefagyaszt jóságával
A magány,
bennem rekedt hiány
Az alázat,
S míg ti ott álltok,
Én hiába
Próbáltam.

Átmennék a hídon,
De sétálni kell hozzá,
Inkább nézem az eget,
A beszűrődő fényekkel
Kelek táncra,
S ködbe csillanó
Megnyugvás az élet,
Valami időkitöltés,
A halál hiánya.

Most halál van,
S mindenki megszokásból
Gyújtja fel a temetőt,
Zoknit cserél,
S új gatyát húz,
Mintha attól válna
Közelebbivé
Az elmúlás.

Marionett kéz

De ha még egyszer
Menni kell, hát
Legyen úgy
Fényes napkelet,
Bölcsek lovakon,
Tevével hátukon
A púp,
Úgy hiszem,
Isten felköt,
S megnyúz.

Csont, és hús,
Inaim véreznek,
Benne, s már
Érzem isten
Látomását,
Felvette bőröm,
Ő áll itt
helyettem.

Zsinórokkal lógat
Be fajtiszta
Lelkeket a testbe,
S úgy hiszi,
Elfigyelte az időt,
Míg elment
A vonat,
S elraboltak,
Akasztottak
Lettünk,
Csak tátogunk,
Mintha tegnap
Tettük.