Az elfekvő horizont

Ha nem lenne a tárgya
A leírni nem muszájnak,
Rikácsoló horizontként
A világot vertikál
Nézhetnénk.

Dicsérendő vers

Most meg aztán
Már végképp

Mi van?

Mert isten nem szólt hozzám

Kezdhetem elölről,
Kezdhetem elölről,

Kezdhetem,
Kezdhetem
Elölről,

Kezdhetem
Kezdhet
Elölről

Kezd
Elölről

Kezd

Sztálóne film

Ez az egész olyan,
Mint egy Sztálóne film.
Puskák ropognak,
Jajveszékelés hallatszik,

S közben csak egy
Ember megy,
Hogy jobbá tegye,

De az is elszúrja...

Vonat

Halk zene szól,
Kattog a vonat beesett
Szeme, nézne,
De már dolgozott
Eleget.

Pihenni térne,
De az ember nem,
Nem engedi,
Így csak kattog
A süketségnek.

Esőcseppek

Esik, valami félelemtől
Teli, duzzadó árkot
Nézek, teli napsütéssel
A szem, s befogja
Fülét a nap,
Ne hallja,
Hogy csapódnak
Sugarai az októberi
Földbe.

Esett, s valami furcsa,
Ékezet nélküli hangot
Nézek, miként elmegy
Előttem, rám néz,
S kitárt karral
Mondja, Gyere még!

A hívó szóra esni
Kezd, s újra zúdul
A víz, mitől az árokpart
Omlik össze.
Igazi enyészet,
Elenyészett halakként
Ugrálnak fel
A vízbecsapódó
Esőcseppek.

Vágyódás

Mikrórobotok vagyunk,
Halszálka hosszú,
Apró falatok,
Porszemhez képest
Módosult atommagok.

Hajnali pára egyetlen
Szitája, vagy akár
Csak angyalok
Meglibbent hiánya,
Létünk terítékén
Akár a vágy,
Úgy érzem, ezek vagyunk,
Csak vágyódás
Valami Óriás
Után.

Akasztófa

Felhúznám magam
Az első hajlandó
Fára, én nem
Vagyok erős,
S ezért megint csak
Bocsánat,
Hogy így ülök itt.

Most mennem kéne,
Gabonaköröket
Taposni a sárba,
Duruzsol bennem a
Földre hullott máma.

Majd, ha eljön a
Holnap, félreteszem
Megingott gondolataimat,
S két kézzel mondom
Annak a nagyistenégnek,
Hogy jól van,
Rendben,
Elfelejtettem már,
Miért szültek ide.

Reggeli koncert

Hangtalan tárgyak
Összerezzenése a szív,
S most igazán nem
Tudom, mit bír.

Mi az, mi még
Beleférne, s a
Csalódottság üres
Edénye a hang,
A gyomor összeszorul,
S burokként lep
Maga alá a magasból
Zúduló bánatlavina.

Nem tudom, s azt sem,
Hogy mit, fáj a lélek,
S elhagy a hit.

Bánat, az igazság
Nyomja bennem az
Istent kifelé,
S a sűrű melódiák
Összekeveréseként
Már csak zajokat
Hallok.

Csalódás

Mikor tudsz valamit,
Sejted, s bambán
Inhalál a gond,
Megállíthatatlanul
Tapos szét,
Mint valami csikket
Szokás a
Fájdalom küszöbén.

Kezemben gyémántlelkű
Hit, s most a duna
Felé veszem az irányt,
Bedobom, s többé
Senki se lát.

Hibás termék

Görcsbe szakadt,
Ellenállt verítékként
Csordult teli a
Pohár, s már
Mennék is tovább,
De kiiszom.

Keserű ízem nyelvemet
Marja, s korgó gyomromban
Talál nyugodt helyet,
Úgy érzem,
Itt már nincsen helyem.

Most a 'falra mászni'
Kifejezéssel látnám el
Az esőt,
S míg kint hideg van,
A lelkemben tombol egy felhő.

Keresem, de már
Nem találom az
Istent, s elvesztettem
Minden eddigi vágyam,
Atrocitások érnek,
S ez már csak
Az én hibám.

Mikoris gondolatok ezrei taszítják homályba tudásom

Múló elmebajom határait kergeti a vágy, valami igazi tiszta után szaladva karmolok bele a múltba. Ficánkol bennem a határtalanság, ki akarok törni, de visszafolyt az étvágy, és a ’-talanság’.
Megreked bennem az ihlet, és művészi innovációim sorra a múltba buknak. Magam sem tudom, mikor, és hol rettent el az izgalom a vágytól, s mikor kortyolok bele az esőbe. Már nem, nem zavartatom magam, ha nem hangzó, piros orgona illata száll a télnek, netán lila ködbe bújtatott esőt áztat el Tóth Árpád lila gondolata, és miként a szellő bíztatja, úgy hiszi, őt se szerették az istenek.
Nem tudom, nem értem meg, miként az élet pergő robajában, ott bent látszik az érzés, és kiül a számon a mosoly, úgy akarom látni a félelem szürkeporos átláthatóságát.
Netán pántolnám össze az igazat a hazugság kergekóros leütéseivel a billentyűzet soros igazságain. Az elektromosság rombolja agyam a halálig, de addig meg úgyse látni, hiszen takarja valami élet.
A viszontagságok zűrzavarába tévedt emberként én is megihletődök egy-egy meghajlás láttán, amit kézen fogva több, netán csak két színész visz végbe az élet látványosabb oldalán.

Érzelmi válság

Fanyarú íz a szemben,
Meghasonlott lábraállás, és a
Hétköznapi szociálpszichopata
Kirándulásai az esőben,
Míg nem néztem oda,
Ő félrenézett, s úgy, csak úgy
Közönyösen köszöntünk el.

Bátorság félemlítette meg
Lelkemben a gyönyört,
A gyengédség csapta hátba
A komorság tragédiáját
Szívlapáttal, s most
Én is úgy vagyok,
Hogy sehogy.

Érzelmi kereszteződések,
Útelágazódásosságosságok
Közepette hullok térdre,
Miközben érdekel a
Csend, s belőle akarok
Újra meglenni,
De odabent víg kacaj
Szellemisége zengi
Be az egész várost.

Csak még egy szót
Had írjak le,
S utána már megyek,
Mert a többi
Abszorbens,
És nem érdekel.

Hunnyogó

Messze hulló szalmonella
Portyázik bennem, már
Érzem a halál keserű
Ízét, talán most is
Megtalál, de nem.

Most boldog vagyok
Ha csak egy percre
Mentem el, már akkor
Is többet voltam ott,
Mint érdekelt.

Most közönyös a sírás,
Lapátra tett igazságot
Basznak a hátsó kertben,
Most veszti el szüzességét
A nap, s ezután már
Annyit nem hallgat.

Hunyorgok bele, csak néz rám,
Lesüti szemeit, míg
Megsüti az enyém,
Miközben hunyorgok belé!

Album

Akrobatikus képek
Szilenciumát reggeliztem,
Oda jártam minden
Este,
A rémálmok kertjében
Füvek mágneses
Terébe ültem.

Emlékezz, türelemjáték
Az élet, az a bölcs
Idegen, aki hitte a jót,
Ő is meghalt,
Elcsapta egy villamos,
Mert hitt a fékpofák
Gyors megállítóerejébe.

Találkozzunk, ha gondolod,
Én ott leszek, álmosan,
Szemlehunyva
Nézek fényderítő
Táncokat, míg
Egyszercsak beragaszt
Albumába valaki.