Halál

Biztat a csend,
Hallgassak belé,
Szenderüljünk el,
S nincs már
Több jelen.

Poshadt árkokat
Pakol rám a
Szél,
Betemetnek,
A gödör már
Mély.

Izgalmas vers

Ez egy izgalmas vers,
Pörögnek benne
Akciódús elemek,
Történetek,
S minden történés
Egy-egy fejezet.

Izgalmas vershez
Méltón cselekménye
Páratlan,
És érdekessége,
Különlegessége,
Hogy beszámol
Mindenről.

S ezek után
Az olvasó
Csak bámul
Még vagy
Öt percig
Maga elé.

Értelmetlen vers

Hintenek sózott
Porcukorral,
Brummogás
Hallatszik a
Tavaszi
Széllel,
S már a
Téllel veszekszünk,
De azért szeretjük.

Pánikba esik
A láthatóság,
Hogy őt már
Senki sem látja,
S kik eddig
Nem léteztek,
Izgulnak,
A tükörbe bámulva
Szépítik
Önmaguk.

Rángatózik a
Por, epilepsziát
Kapott, mikor
Felitta a vizet,
S ettől sárrá
Merevedett,
Míg végül
Kiszikkadt.

Takarás

Nem minden az,
Ami látszik,
Néha takarás
Is kell,

Míg a bőség
Takaróján
Fáradt lelkek
Megpihennek.

Olcsó dialektusok

Olcsó dialektusok
Rejtelmeivel küzdöm,
Krisztusi jobbomra
Ültetve az időt
Szédítem mámorát
A kezdetnek.

A végre ülök,
Hogy végre ülök
Valahol,
Valamiért
Valahol
Utazva,
Poros poggyászom
Pakolják páran,
Hogy utazzon ő is.

Mert velem
Vagyok,
S ketten utazom
Magammal,
Ne legyek egyedül.

Mégis hiteget
Az élet,
Míg balomra
Félek újra
Orcámra csapni,
De már fordítanám
Oda a másikat,
Bár pofont még
Nem kaptam.

Tél jön

Énekel a távolság,
Zsibbad tőle fülem,
Átlátok a határ
Mentén húzódó
Füvek megilletődött
Léptein.

Zsibong a virággyerek
Sereg, már tél lesz,
Éjelre menni kell,
Tapsol velük a
Nap, s ráül
Megmaradt
Sugaraira.

Ébredj

Reproduktív vagyok,
Álmatag, s jóságos,
Megbabonázott,
És igazságos.

Elkényeztetett kis
Ócska barom,
Aki nem hiszi el,
Hogy nem zavarok.

Ásító létrafok alatt
Zenélget koldusként
Az isten, elmegy
Előtte az 'én'
S ő nyomban
Beleszeret.

Mindhiába,
Hisz az 'én' árva,
S ő viszi magát
Este a bálba.

Reggel van, újra
Reggel, a nap még
Méla-bús kedvvel,
De szól;
Ébredj!

Támaszték

Támasztja rám
Bizonyosságait
Az isten,
Falnak néz.

Jobb kapni, mint adni

Terítéken a valóság,
Már a fától is
Az erdőt látni,
Valahogy mégis
Jó ez így.

Már a tapétát is
Szedni kell,
Árkokat temetni,

Átírják a történelmet,
Hol eddig loptunk,
Ott adunk,
Hol kapni véltek,
Nekünk adtak
Álmokat.

Tőlem kapni,
Ugyanaz mint adni,
S ha nekem adsz,
Nem biztos,
Hogy azt kapod,
Amit akarsz.

Kép

'Buslajkodik'
egy Kép

a falon
Bústul elragadtatva

neki nem panaszol

Senki.

Mosolyogj!

Ő csak van,
Már talán
A századik évét
Élte
Meg,

De mióta
Létezik

Azóta alszik
Szomorkodva
Valami akkori
bajon

Pihenő

Állj!

Csak egy szóra!
Pihenj meg!
Ne rohanj!
Nincs miért!
Muszáj!

Egyszer úgyis
utolérnek,
S akkor
Már inkább
Sánta kutya

Legyek!

Részegedés

Elmélyült hitelét
Biztatja bennem
A szó,
A másnak már
Alig használható.

A másnak
Semmitmondó
Szavak serlegéből
Iszom,
Majd az egészet
Részegen
A papírra hányom.

Kellesz még

Érintésed fáj,
S hogy nem
Teszed,
Az is fáj,
Ha nem vagy
Velem,
S oly jó,
Mikor mosolyogsz.

Most pillantásod
'Szeplejére'
Helyezem önmagam,
Félénk tekintet,
De oly messze
Van a még,
A holnap.

Most hiányzol,
Hát most légy,
De hiányod
Megléte
Tudatja,
Kellesz még!

Természetazonos

Termelődik bennem
Valami természetellenes,
Azonos aroma,
Kávéíz vagy rum,
S mellé dió utánzata,
Valami dejó lenne
Most igazit enni,
De a pudingot
Is műanyag
Kelti fel,
Váltja a baktert
A sorompó,
S a fény
Már csak villog,
S villan
Az épület
Oldalán
A szél.

A világmindenség peronján

Ezernyi megvetés gabonája kel ki az éjszakai szakadás pillája alatt, hinti derűs vigaszait a szél, miközben bennem árnyak sodornak tűnődéseket. Leköltözik a szívbe a vér, és onnan liftezik a tériszony, a téliszony megingásából eredő szintézis.
Most rosszul vagyok, és kezemben a fény, mely már égeti kezem. Felduzzadt a kényszeres visszaemlékezés. Valamit tennem kellene, hogy hangok által keltett apró rezgései a beszédnek bennem már nem alakulnak ki, és a kommunikáció hóviharos poharából nem iszom többé. Némán állok szürke záporban, esik rám a megváltó eső, várom, hogy tisztára mosson, de nem történik semmi.
Ettől most nem jobb, s szeretném átélni azt a telet, mikor még gyermekként hitegettek a Mikulás valóságáról, és este, a sötét, lámpa világított utcán hógolyócsatába kezdtünk. Most nem történik semmi. Nem esik a hó, s lidércek sem zaklatják agyam, s a tévémaci nem engem altat. Általános fogalmazások közepette butulok el, s magamra veszem, ha hallgattok, ha hallgatok. Bizarr a csend velem, nem hiszi el véges létem, s hogy most beszéljen, nem érdekli, nem történik az égvilágon semmi.
Ledarált porszemek fogaim között adnak kicsi, karcos hangokat, s a sűrűre nőtt erdők kereksége dönt le lábamról. Vágyom az isten kétséges, megbízó fényerejébe, s kezemből a fény kialudni látszik, mikor előlép, s mondja: közel már a bizonyosság. Várok, ennyi, de az égvilágon nem történik semmi.
Most hallgatok, s lüktet a csend odabent, mint ’viszlát’-ot int a holnap a mának, úgy múlok el a bizonyosságnak hírnökeként, mint lóhere télvíz idején. Úgy zöldülök ki rügyfakadás esős érintéseként, mint szerteszét ágazó, kis patakból eredő, hatalmas, gyilkos tengerbe ömlő folyó. A talányok képzetei szúrnak át agyam elharapott szegletein, de nem történik most igazán semmi.
Káprázik a szemem, s ingerek lüktetik a vénába a vért, már megszokásból ver a szív, ezért lesz megnyerő a mosoly, ezért alszom el én is eleven istenként.
Most nézek, látszom, álmok peremén a nap lopakodva, settenkedve libbenti fel arcát, megmutatva a fényben úszó, csodaszép tájat.
A világmindenség peronján állva nézem az eget, mint firkál magára felhőket, és napot, néhol esővel könnyezi meg az elmúlt időszakot. A világmindenség peronján állok egymagam, senki sem hív, senki sem bólogat, csak állok, s várok, hátha befut egy elszaladó, örök mozdony.