Kellesz még

Érintésed fáj,
S hogy nem
Teszed,
Az is fáj,
Ha nem vagy
Velem,
S oly jó,
Mikor mosolyogsz.

Most pillantásod
'Szeplejére'
Helyezem önmagam,
Félénk tekintet,
De oly messze
Van a még,
A holnap.

Most hiányzol,
Hát most légy,
De hiányod
Megléte
Tudatja,
Kellesz még!

Természetazonos

Termelődik bennem
Valami természetellenes,
Azonos aroma,
Kávéíz vagy rum,
S mellé dió utánzata,
Valami dejó lenne
Most igazit enni,
De a pudingot
Is műanyag
Kelti fel,
Váltja a baktert
A sorompó,
S a fény
Már csak villog,
S villan
Az épület
Oldalán
A szél.

A világmindenség peronján

Ezernyi megvetés gabonája kel ki az éjszakai szakadás pillája alatt, hinti derűs vigaszait a szél, miközben bennem árnyak sodornak tűnődéseket. Leköltözik a szívbe a vér, és onnan liftezik a tériszony, a téliszony megingásából eredő szintézis.
Most rosszul vagyok, és kezemben a fény, mely már égeti kezem. Felduzzadt a kényszeres visszaemlékezés. Valamit tennem kellene, hogy hangok által keltett apró rezgései a beszédnek bennem már nem alakulnak ki, és a kommunikáció hóviharos poharából nem iszom többé. Némán állok szürke záporban, esik rám a megváltó eső, várom, hogy tisztára mosson, de nem történik semmi.
Ettől most nem jobb, s szeretném átélni azt a telet, mikor még gyermekként hitegettek a Mikulás valóságáról, és este, a sötét, lámpa világított utcán hógolyócsatába kezdtünk. Most nem történik semmi. Nem esik a hó, s lidércek sem zaklatják agyam, s a tévémaci nem engem altat. Általános fogalmazások közepette butulok el, s magamra veszem, ha hallgattok, ha hallgatok. Bizarr a csend velem, nem hiszi el véges létem, s hogy most beszéljen, nem érdekli, nem történik az égvilágon semmi.
Ledarált porszemek fogaim között adnak kicsi, karcos hangokat, s a sűrűre nőtt erdők kereksége dönt le lábamról. Vágyom az isten kétséges, megbízó fényerejébe, s kezemből a fény kialudni látszik, mikor előlép, s mondja: közel már a bizonyosság. Várok, ennyi, de az égvilágon nem történik semmi.
Most hallgatok, s lüktet a csend odabent, mint ’viszlát’-ot int a holnap a mának, úgy múlok el a bizonyosságnak hírnökeként, mint lóhere télvíz idején. Úgy zöldülök ki rügyfakadás esős érintéseként, mint szerteszét ágazó, kis patakból eredő, hatalmas, gyilkos tengerbe ömlő folyó. A talányok képzetei szúrnak át agyam elharapott szegletein, de nem történik most igazán semmi.
Káprázik a szemem, s ingerek lüktetik a vénába a vért, már megszokásból ver a szív, ezért lesz megnyerő a mosoly, ezért alszom el én is eleven istenként.
Most nézek, látszom, álmok peremén a nap lopakodva, settenkedve libbenti fel arcát, megmutatva a fényben úszó, csodaszép tájat.
A világmindenség peronján állva nézem az eget, mint firkál magára felhőket, és napot, néhol esővel könnyezi meg az elmúlt időszakot. A világmindenség peronján állok egymagam, senki sem hív, senki sem bólogat, csak állok, s várok, hátha befut egy elszaladó, örök mozdony.

Beszarás

Megemészt az isten,
Szájához emelt
Szelíden,
S megevett.

Lenyelt,
Csúsztam nyelőcsövén
Végig.
Durva, ficánkoló
Emberek hadával,
S beestem
A gyomor maró
Oldatába.

Emészt az isten,
felemészti testem
Sorvadó részeit,
S már a
Vastagbél
Falát markolom,
Mikor is
Érkezem
Istenhez méltó
Csészéjébe...

Rágyújtani

Tétlen állok,
Nem tudok tenni,
Nem visz a
Cselekvés,
Rá kéne gyújtani,
De kellemetlen
Az íz.

Rá kell most gyújtanom,
Az ideg eszi
Lelkem,
Isten iránt érzett
Haragom
Pislákol bennem.

Rágyújtok,
S más lesz a
Világ,
Nézem az utak mentén
Elterülő házak
Sorát,
Már vagy ezernyi
Félsz,
Tüdőbajom
Irányába lehelem
Tudatom,
De azért még
Rágyújtottam.

Fáradtság

Egyszerre vagy három
Füzet, s az is
Betelik,
Műár vagy egy
Hete nem írtam
Le semmit.

Vagy már két
Hónapja is,
Hogy nem láttam
Imrét,
S van már
Jópár napja
Búbajomnak.

Szomorú vagyok,
Ha meglát a
Hold, így aludni
Nem tudok.
Szomorúságom
Igazi baja,
Hogy már nincs
Meg igazán
Az éjjel dallama.

Fáradt vagyok,
Már nagyon fáradt,
Több, mint
Két hónapja,
S már az agyam
Pislákol
A szememen át.

1háznak szavai

Vagyok a létnek
Megmagyarázhatatlan
Istensége,
S az elmúlásnak fenséges,
Létből eredő oka.

Átgázolok lelketek
Szánalmas terítékén,
Elhízott patkányokat
Helyezek szátokba,
Kenyeretek féregirtóval
Szóróm tele,
S mondom, egyétek.

Mérgezlek kátránynak
Leveses porával,
Rohantok, mint
Gondos, anyaimádó
Hangyák,
Zümmögtök,
Akár a legyek,
Ha kitépve
Lábuk,
Hátukra hagyják.

Szivárvány

Valami beatzene
Rohanja meg fejem,
De mire rájönnék,
Már belőlem ered.

Szürke hétköznapok
Szivárványaira kenem
Föl magam,
Ezzel válok
Eltúlzott színekké.
Ezáltal leszek
Piros és kék,
Én egyé velük,
Így válva egészen
A hétig.

Narancslé

Demoralizálódott szintaktikát
Vásároltam fel,
Divatba öltöztettem
Monstrum lelkem,
Majd az egészet
Emésztettem, mint
Kifacsart
Narancslevet
Szokás.

Budapesten

Talán a Gemenci Kastély,
Akát az Egri Vár,
vagy baltazár
Hívja lelkem,
Már nem érzem
Jól magam
Budapesten.

Undorító házak lepik
Be a parkot,
Itt-ott teszkó,
S már mindenhol
Benzinkutak gőzölik
Lelkem,
S inkább kerékpárért
Mentem.

Még két hely van,
Mi szívemnek kedves,
S hova bármilyen áron
Eljutni akarok.

A Rózsák tere,
És a Boráros,
Az egyik, hol
Születtem újjá,
A másik, mely
Nevelt komorrá.

A költői válság öt perce

Belém rekedt a szó,
Hátul nem kiadható
Az árú,

Belőlem fakad a kő,
Melyből víz folyik,
Én vagyok az,
Ki csak borozik
A teraszon,
S mellé jól
Átitatódik
Szellemiséggel.

Akár kommunizmus is
Lehetne, s nevezhetnénk
Trágár Kádárnak,
Vagy megkövezve
Állnék asszonyán
A talánynak,
Akkor is így volnék,
Mint ki öt percre
Nem írt egy sort sem,
A kapitalizmus
Magyarázkodó
Hirnökeként.

Gumicukrot majszolgatok

Vannak bizonyos napok,
Mikor a szürrealizmus
Krisztusa vagyok,
Vannak bennem bölcs
Fondorlatok,
S közben gumicukrot
Majszolgatok.

Az aszociális támogatásért
Megyek, hozzád a
Keletibe, de már
Menni nem kell,
Lelkem otthagyom,
S közben gumicukrot
Majszolgatok.

Viszontagságok akasztják
Föl önmaguk az úttest
Melletti póznára, s megyek
Mellettük, nézem fáradtan,
Szemük már halott,
Miközben gumicukrot
Majszolgatok.

A "Jókedv"-hez

Jókedv

"Kilátszik a jókedv
kabátja
az ajtó mögül,
csak ki kellene
nyitnom,
de valahogy nem
sikerül."
/Mészáros Tímea/

Delíriumba estem,
Egy perc foszlányát kerestem,
Miközben lestem
Ajtód mögött
Megbújt jókedved.

Én már nyitom,
Nyitom helyetted,
Megyek,
S rögtön beengedem.

Rekonstrukció

Rekonstruálni akartam
Fájdalomba szivárgó
Jelenlétem az űrbe,
De az már kizárt,
S nem fogad
Vissza az időbe.

Újra akartam rakni
A körém gyűjtött
Téglákat,
De bárhogy raktam,
Nem voltak egymásra
Valók.

Elmosta a víz,
Elmosta falaim,
S most helyükön
A szél a nappal
Tapsolja
Hiányuk.

Isten elé

A méltóság elhízott
Virágaira szórtam a
Hamut, s mesterséges
Férgekkel rágattam
Nyakuk,

Hogy száradjanak.

A bizalmatlanság
Megkínzott hadával
Álltam szemben,
Mikor isten elé
Holtan heverve

Estem össze.