Narancslé

Demoralizálódott szintaktikát
Vásároltam fel,
Divatba öltöztettem
Monstrum lelkem,
Majd az egészet
Emésztettem, mint
Kifacsart
Narancslevet
Szokás.

Budapesten

Talán a Gemenci Kastély,
Akát az Egri Vár,
vagy baltazár
Hívja lelkem,
Már nem érzem
Jól magam
Budapesten.

Undorító házak lepik
Be a parkot,
Itt-ott teszkó,
S már mindenhol
Benzinkutak gőzölik
Lelkem,
S inkább kerékpárért
Mentem.

Még két hely van,
Mi szívemnek kedves,
S hova bármilyen áron
Eljutni akarok.

A Rózsák tere,
És a Boráros,
Az egyik, hol
Születtem újjá,
A másik, mely
Nevelt komorrá.

A költői válság öt perce

Belém rekedt a szó,
Hátul nem kiadható
Az árú,

Belőlem fakad a kő,
Melyből víz folyik,
Én vagyok az,
Ki csak borozik
A teraszon,
S mellé jól
Átitatódik
Szellemiséggel.

Akár kommunizmus is
Lehetne, s nevezhetnénk
Trágár Kádárnak,
Vagy megkövezve
Állnék asszonyán
A talánynak,
Akkor is így volnék,
Mint ki öt percre
Nem írt egy sort sem,
A kapitalizmus
Magyarázkodó
Hirnökeként.

Gumicukrot majszolgatok

Vannak bizonyos napok,
Mikor a szürrealizmus
Krisztusa vagyok,
Vannak bennem bölcs
Fondorlatok,
S közben gumicukrot
Majszolgatok.

Az aszociális támogatásért
Megyek, hozzád a
Keletibe, de már
Menni nem kell,
Lelkem otthagyom,
S közben gumicukrot
Majszolgatok.

Viszontagságok akasztják
Föl önmaguk az úttest
Melletti póznára, s megyek
Mellettük, nézem fáradtan,
Szemük már halott,
Miközben gumicukrot
Majszolgatok.

A "Jókedv"-hez

Jókedv

"Kilátszik a jókedv
kabátja
az ajtó mögül,
csak ki kellene
nyitnom,
de valahogy nem
sikerül."
/Mészáros Tímea/

Delíriumba estem,
Egy perc foszlányát kerestem,
Miközben lestem
Ajtód mögött
Megbújt jókedved.

Én már nyitom,
Nyitom helyetted,
Megyek,
S rögtön beengedem.

Rekonstrukció

Rekonstruálni akartam
Fájdalomba szivárgó
Jelenlétem az űrbe,
De az már kizárt,
S nem fogad
Vissza az időbe.

Újra akartam rakni
A körém gyűjtött
Téglákat,
De bárhogy raktam,
Nem voltak egymásra
Valók.

Elmosta a víz,
Elmosta falaim,
S most helyükön
A szél a nappal
Tapsolja
Hiányuk.

Isten elé

A méltóság elhízott
Virágaira szórtam a
Hamut, s mesterséges
Férgekkel rágattam
Nyakuk,

Hogy száradjanak.

A bizalmatlanság
Megkínzott hadával
Álltam szemben,
Mikor isten elé
Holtan heverve

Estem össze.

A szavak nagysága

A szótagnélküliség,
És a bezártság
Szellemei hatódnak
Meg, hajolnak
Földig előttem,

Körülfonnak,
És kilehelik
Lelkük.

Átitatják papírom,
S tollammal kezdnek
Vad vágyak fonalába,
Elképesztően olcsó,
De ugyanakkor
Drága, ihlettel
Dobálózva,
Majd a papíron
Végleg meghalnak.

Szomjúság

A fáradalom vizét
Iszom, s álmom
Hívja, jöjj elő,
A fájdalom forrásából
Kinőtt gazat szívom el,
Ezután már
Semmi sem
Érdekel.

Megszűnik a szomjúság,
Elhinti magvait a
Szél, s abból
Kell ki újból,
Mint szélesen
Tátongó
Szakadék.

Magyar Posta

Levelet küldtem
Magamnak,
Hogy küldhessek,
És kapjak,

De a posta
Visszaküldte
Azon címszóval:
A címzett
Nem létezik.

Eső

Megbecsült fellegekben
Tipeg az eső,
Magába foglalja az
Egész életet.

Ha most hullana
Alá, hát mily
Megnyerő mosolya
Éltetné tovább
A csendet,

Benne koppanásai
Elevenítik
Meg a nagyvárosi
Robajt, úgy
Koppanna,

Kipp-kopp,
Egyik a másik
Után árasztaná
El a kiszikkadt
Talajt.

De rajtam egy sem

Áttekint magából
Az isten felétek,
Úgy szalad,
Mintha kergetnétek,
Akár egy tehervonat
Lassú, lomha gurulásán
Elenyészik a nap,
Sugarai beterítik
Az elpállott folyókat.

Rideg az est,
Görcsös mozdulattal
Lép tovább az
Ég,
jaj, nehogy még
Várni kelljen,
Hát nem várat,
Órákat áll
Egy helyben,
S kipróbál
Minden alkalmazható
Halált,
De rajtam
Egy sem
Jön át.

Már régen

Már régen szerettelek,
Csak nem tudtam,
Hol voltál,
Már régen ismertelek,
Csak nem értettem,
Miért, hol,
És mennyire.

Hiába kérte

Fáradt kiesés rongálja
Eszméim hajlott becslését,
Ránehezedik a
Tél is a szívre,
Megbabonáz,
De hiába kérte,
Már nem megyek sehová!

Megfullaszt

Bőg a tehén,
Mert nincs kalap
A fején,
És sír a szamár,
Ő mondja iá!

S mint megannyi
Állat a bölcs Nóé
Bárkáján szomjazik,
Úgy a víz körbefonja
Az embert,
Túl kevés a szó,
S magáért már nem áldoz
Belőle.

Megannyi esőerdőt
Áztat el a víz,
Sűrű buboréka
Betakar,
Megfullaszt,
Bár csak én
Ne mondanám,
S nem lenne
Igaz.