A szavak nagysága

A szótagnélküliség,
És a bezártság
Szellemei hatódnak
Meg, hajolnak
Földig előttem,

Körülfonnak,
És kilehelik
Lelkük.

Átitatják papírom,
S tollammal kezdnek
Vad vágyak fonalába,
Elképesztően olcsó,
De ugyanakkor
Drága, ihlettel
Dobálózva,
Majd a papíron
Végleg meghalnak.

Szomjúság

A fáradalom vizét
Iszom, s álmom
Hívja, jöjj elő,
A fájdalom forrásából
Kinőtt gazat szívom el,
Ezután már
Semmi sem
Érdekel.

Megszűnik a szomjúság,
Elhinti magvait a
Szél, s abból
Kell ki újból,
Mint szélesen
Tátongó
Szakadék.

Magyar Posta

Levelet küldtem
Magamnak,
Hogy küldhessek,
És kapjak,

De a posta
Visszaküldte
Azon címszóval:
A címzett
Nem létezik.

Eső

Megbecsült fellegekben
Tipeg az eső,
Magába foglalja az
Egész életet.

Ha most hullana
Alá, hát mily
Megnyerő mosolya
Éltetné tovább
A csendet,

Benne koppanásai
Elevenítik
Meg a nagyvárosi
Robajt, úgy
Koppanna,

Kipp-kopp,
Egyik a másik
Után árasztaná
El a kiszikkadt
Talajt.

De rajtam egy sem

Áttekint magából
Az isten felétek,
Úgy szalad,
Mintha kergetnétek,
Akár egy tehervonat
Lassú, lomha gurulásán
Elenyészik a nap,
Sugarai beterítik
Az elpállott folyókat.

Rideg az est,
Görcsös mozdulattal
Lép tovább az
Ég,
jaj, nehogy még
Várni kelljen,
Hát nem várat,
Órákat áll
Egy helyben,
S kipróbál
Minden alkalmazható
Halált,
De rajtam
Egy sem
Jön át.

Már régen

Már régen szerettelek,
Csak nem tudtam,
Hol voltál,
Már régen ismertelek,
Csak nem értettem,
Miért, hol,
És mennyire.

Hiába kérte

Fáradt kiesés rongálja
Eszméim hajlott becslését,
Ránehezedik a
Tél is a szívre,
Megbabonáz,
De hiába kérte,
Már nem megyek sehová!

Megfullaszt

Bőg a tehén,
Mert nincs kalap
A fején,
És sír a szamár,
Ő mondja iá!

S mint megannyi
Állat a bölcs Nóé
Bárkáján szomjazik,
Úgy a víz körbefonja
Az embert,
Túl kevés a szó,
S magáért már nem áldoz
Belőle.

Megannyi esőerdőt
Áztat el a víz,
Sűrű buboréka
Betakar,
Megfullaszt,
Bár csak én
Ne mondanám,
S nem lenne
Igaz.

Rablók

Fejem fölül lopták el
A házat,
S míg ágyamban
Feküdtem,
Hát elvitték azt is,

Olvastam egy könyvet,
S míg világít egy
Lámpa, úgy lopták
El lelkem,
Csöndben, és fázva
Ültem velük szembe,
Előttem a könyv,

Néztem mélyen bele,
Egy Ady kötet volt,
Láttam, mikor
Lapoztam valahol
A háromszázról
A kettőhatvanra,
De a lámpa
Már nem volt
A szobában.

Tökéletes nap

Legyen ez a tökéletes
Nap, s ha nem
Így záródna a többi,
Akkor csak legyenek
A szürke hétköznapok.

Megfigyelni a változást
Benned, miként megy
Végbe a tudás,
Miként létezel,
S tűnsz el,
Úgy fájhat az
Árulás.

Bepiszkít valami kosz,
Kicsi, de hajlandó
Maradni,
Ott van lelkem kabátján,
S ingén,
Nem akar fakulni,
Nem akar meglenni
Egymagában, máshol.
Nagyra akar nőni,
De jöttél te,
S kimostad.

Imádságra

Ujjaim közül kifolyik
Az élet,
Teremtenék magamban
Egy szebb képet,
De elárultattam.

Már bensőm ezer
Évével másként látok,
Tán még hősnek is
Mondanám magam,
S hogy ti itt vagytok,
Végképp elenyészek.

Rám borul az est,
Ma sem tettem semmit,
Azon kívül, hogy
Térdre rogytam
Isten előtt.

Adsz-e

Kérdeznélek,
Adsz-e magadból
Többet, de mire
Szólnék,
Te már oda is
Adtad az egészet.

Telefonfülke

Aprópénzre váltanám
Az életem,
Hogy egy fülkéből
Telefonáljak
Neked.

Úgy faggat

A megbocsájtás
Szavait hallom,
Az ég kék színe
Teregeti a bennem
Megbújó szavak
Szürke kérdéseit,

Mint álmatlan jóság
A test gondolatába hajt,
Úgy faggat a tél,
Mikor jön a nyár,
S mikor a teremtés
Lidércei múlnak,
Úgy szombat,
És vasárnap.

Befejezetlen vers

Ha ma nem lenne holnap,
A tegnap züllött lidérceit
Hallgatnám,
Miközben látomásaim
Bugyraiba süpped a tánc
Egy éjféli fennlét
Pörgő zenéitől.

Átlapoznám,
De már nincs erőm,
Hallom a hangok
Rémisztő viharát,
Gyötör a kész,
Befejezetlen
Műveim gyűlnek,
A papír elhalványul,
S én eltűnök.

Kezem roskatag,
Fájdalmába sírja
Vissza a cselekvés
Önmagát,
Visszaengedném,
De a rosszullét
Megbabonáz.