Írni kezdtem

Híresztelnek valami
Átitatott papírról
Szóló mesét,
Kézbe fogott,
Lenyelt esti
Gondolatokat

Én voltam az,
Igen, én,
Ki nem tett
Pontot
A mondat végénél,
De most megteszem,
S kézzel írom le,
Lezárom
Minden ezzel
Húzódó
Alkalmam,
Hogy írni kezdtem,
Talán ott rontottam
El
Mindent

Árulás

Árkon-bokron megigazulás,
Ribancok köpik
Szemen maguk a Gubacsi
Úton.

Szerteágazó lépteik
Jobbra-balra
Állítanak félre
"Nátóküldötteket".

Talán még az AIDS
Újszülöttje, de már
Adja is el
Termékét.

Annyira megnézném
A kormányhivatalnok
Bús fejét,
Amint kézhez kapja
Leletét.

A hiány iskolája

Fáradt boldogulás
Taszítja tovább
A bennem fuldokló,
Önkéntes hiányt.

Éppen csak megjött,
S már menne is
Tovább, éppen csak
Egy percre állt
Meg, köszönt,
És itt hagyott,
Meghalt.

Most a hiány tanítja
Lelkem abszorbens
Terítékeit, próbálja
Belegyömöszölni
Értelmét,
De a homály elfed,
S nem látom.

Kezemben egy régi
Emlék, halk zene
Suttogása veri
Dobhártyám,
S már petőfis sorokkal
A dinnyehéj
Elrohadt a vízparton.

Válság

Zokogni volna most jó,
Ráborulni az
Éj csillagaira,
És zokogva rebegni el,
Mi bánt.

Ordítani esne most jól,
Úgy igazán, ami csak
A torkon kifér.
Ami nem szuszogás,
S nem gyenge
Köhintés.

Örülni lenne jó, azt a
Legigazán. Átölelni
Kedvesem minden
Porcikáját,
S úgy zokogni,
Miközben ordít bennem
Az öröm.

Ha rámnéztek

Kitalált intelmeket
Adnék magamnak,
Törvényekbe ültetném
Életem útvonalát.

Táblákat helyeznék
Nyakamra,
S tollal írt verset
Homlokomra,
Hogyha rámnéztek,
Lássátok,
Már nincs
Önbecsülésem.

Ha rámnéztek,
Mondjátok, mit
Láttok?
Láttok-e engem,
Láttok-e bennem merszet,
Hogy leszálljak a
Buszról,
S elétek menjek.

Papírhajóm

Papírból fontam
Össze hajóm,
Rátettem a duna
Vizére, s elázott.

Erős voltam,
Mégsem bátor
Korban ért a halál.

Gyengéden ölelt az
Élet, de elragadott
Tőle, egy pillanat
Műve szállta meg
Az éjjelt.

Hármas

Már csak a nyugalom
Köhögését hallani,
Erőltetett léptekkel
Megy el a szánalom.
Eklektikus képek bírái
A jók,
Az éjjel-nappal
Másokért dolgozók.

Fennhangon költészkedik
Szikrázó nyugalmam,
Bennem bízik,
Nekem mondja
Unalma megrázó
Cseppjeit.

Elhull a vég,
Átlátja magát a
Labirintus,
Mégis valahol
Eltéved bennem.

Ha nem szeretnél

Ha nem szeretnél,
Megállna bennem a
Kanál,
Sűrűvé válna, akár
A lekvár
Megfőzés után.

Ha nem szeretnél,
Már a látóhatár
Mellett mennék
Lehajtott fejjel,
S szedegetném
Le a néked
Felragasztott
Csillagokat.

A csiga

Maszatos léptekkel csúszik ő,
Nyálkás, és háza megnyerő.
Alszik, ha csönd van,
S menekül,
Ha ég a ház,
Hát "idekünn"
Próbál meglenni
Egymaga.

Most maszatos léptekkel
Kullog át,
Most viharos képzelet
Homlokán.
Lassan jár, így
Tovább ér,
Életét adná mindenért.

A napokban mondta
Énnekem,
Nem tud aludni, s a
Félelem zaja
Dobálja este a
Benti szobában.

Nem is olyan rég,
Vagy két hete
Parázna csigák
Fegyverest
Rontottak rá éjszaka,
S elvitték, mi
Volt az otthona.

Pár perces melódiám

Didereg kint a hóban
A lélek,
Lelkem örök táborát
Kizártam,
Itt bent egyedül
Élek, kulcsra zárt,
Pihent hangom
Rezzent álmosságát
Hitetem el
Veletek.

Ha mást nem,
Most továbbmegyek,
S majd ha hívtok,
Hát visszajövök
Megnézni,
Hogy éltek.

Ének

Mint tarka napsugár,
Érek le a földre,
Mint megfáradt Hold-madár
Tekintek a régre.

Mint álmatlan józanság
Érintelek téged,
Mint angyali boldogság
Úgy ölelnélek.

Mint tűzeső az égből,
Égetek föl mindent,
Mint szárnyaszegett madár,
Hiányzik az élet.

Csak ketten

Ha diadalt aratnék,
Pergő búzaszemet,
Ha csak én lennék
Ott a fényes csillaghegyen,
Hát vinnélek magammal.

Ha diadalt, s babért
Fonnék koszorúból,
Fejedre tenném,
Átölelnél,
S tudnánk,
Csak ketten vagyunk.

Cigaretta nélkül

Átáztatva párhuzamok
Jellemei között
Varázslatos délutáni,
Gondtalan pihenés
Szunnyasztja a
Lelkem.

Párásít bennem napokat
A jóság,
S a belőled fakadt
Ihlet mohóságát
Taglalom,
Hogy cigaretta nélkül
Írni már
Nem tudok.

fájdalom

Félve buzdítom magam,
Rohanjak,
Vágjak bele,
De már nem biztos a rég,
Mi most zúg,
S felemészt.

Tékozol magából energiát,
Visszahúz ismét,
De már nem az ideál,
Kitekint a vizes
Oszlopok mögül,
Rátérdel hátamra,
És szívemre ül.

Bekiabál, ha szólok,
Beleül ölembe,
Tiltja az egészet,
Bennem él,
Belém ékelt,
Szoros kapcsolatba
Kerül az elenyészett
Szavakkal.

itthon

Ha meghívnak, s látok,
Ha elmegyek és
Fázom köztetek,
Hát ne hallgassatok.

Ha ott vagyok, és mégsem,
Köztetek remélek
Újat, hát ne halasszatok.

Megbékélek idővel,
De kell egy kis magány,
Oszlasson felhőket,
Ha most nem muszáj,
Hát nem beszélek,
Csak őrlöm magamban
A szót,

Kicsit szomorkodom,
Majd megyek tovább,
A felhők szélén ülve
A pótlás hiányát
Engesztelem ki,
Csak nálatok legyek
Itthon.