Kérdések

Beoltottam a világot
Egy kísérletezett szerrel.
Mellémbújt értelmében a szó,
Kísértett, s mondta
Oltalmazó kérdéseit
A naphoz,
Honnan jön,
S azt, hogy
Maradjon,
Ha már egyszer
Igy összeültünk.

Hetedik hét

Lassan hetedikbe lépünk,
Hetek rabolják száműzve
Önmaguk létét,
Hogy örült a világ,
Mikor megszülettél.

Elkapott egy ócska
Hadjárati eszme,
Miszerint ha hazamegyek,
Te ágyadban fekszel,
Megkérded, hol voltam,
S kérek tőled cigit,
Megnézed, jól vagyok,
S ne lopjak egy
Szálat se,
Majd alszol.

Elmentél,
S már nem az ágy
Pihentet,
Hanem érdes,
Hideg földben fekszel.

Megbénult szívem
Sarkai lekopnak,
De érted ontott
Könnyeim nem fogynak,
Megfagynak.

Bálvány

Átugrok érted a normalitás
Világából a szépbe,
Durvul az érzés,
Körülöttem kietlen emberek
Élik fennhangon
Mondott létüket,
Elszürkült szivárványból
Faragnak képeket,
Szobrot állítanak
Egy hatalmas érzésnek,
S elhiszik,
Az az istenük.

Átdobom magam érted
Óz birodalmába,
Elrepülök érted
Egy kietlen pusztaságba,
Csak veled legyek,
Nem számít már,
Milyen a környezetem.

Fekhetnek szobrok összezúzott
Porai, imádhatnak
Aranybárányt az emberek,
Veled Grönlandon
Sem didergek.

De még egyszer

De még egyszer,
Csak pontra szedett,
Elmém ezernyi pontjából
Eredt, pislákoló,
Fáradt hangot
Adj.

De még egyszer,
Hogy lássam szemed
Csillogásából az éltet,
A halál bosszús ígéretére
Tégy pontot.

De még egyszer,
Ha csak álom
Elhajolt képeibe dőlve,
De még egyszer
Ölelj, s ne eressz
Soha többé el.

Melankólia

Mellettem alszik az öröm,
Bennem nyugvó, meghajló,
Örök tánc az élet.

Reggelre kelve úgy ébredek,
Mint darabjaira szelt,
Póknak óriás hulladékhegy.

Fejemben botladozik a szépség,
Próbál kijutni, de nevetséges
Foltjaim centiről-centire elfedik.

Kergetőzik bennem az emberi tudat,
Sikolt felém az őszi lombhullás,
Depresszióm szele még meg se rendült.

Alkoholos pára lepi be az alkonyt,
Dudorászik szememben a napsugár,
De az ég felhőit erőtlen töri át.

Meghízik bennem az olcsó, kicsi isten,
A nagyot már nem merem szemlélni,
Nem értem hogy ered a folyó, s hova tűnik.

Bajlódik szívemben a vér, hogy jusson át,
Tüdőmben az oxigén egyre csak ordibál,
S kecses zebraként a fül elzárja járatát.

Megbújok

Megbújok én is ott,
vagyok veled.

Lomha kegyelemmel
Átgondolt fogalmakat
Dobálok azt utcára.

Lomtalanítást tartani,
Nem szólani senkihez,
Csak nézni
Ezer szemével
A fénynek,

Hogy ott állsz,
Megmerevedve a
Koporsó mögött.

Megbújok én is ott,
Míg dörömböl a
Szív, fájdalmas görcsöt
Okoz.

Állok majd ott,
És zokogok.

Kólózni

Sok még az idő hátra,
Lágyan szól egy
Síró harmonika,
Kezedben kezem fogod,
Úgy táncolsz,
Szaladsz velem.

Körben, kanyarogva
Padok közt,
Szólamokra tapsolva,
A zenét
Énekelni százszor,
Várni a hajnalt,
Inni a pohárból.

Táncolni ezredévig
Minden egyes perced,
Röpülni a délszláv
Zeneszerelemmel.

Meghaltam

Meghaltam én is azon
A napon; már nem
Számítanak az előző
Csillagok,
S már nincs maradás
A múltban.

Apró fények előttem
Zúznak össze
Hatalmas bástyákat,
Nem látok már,
Nem hallom szemem,
Lelkem olyan fáradt,
Szívem is beteg,
Előtted meztelen
Elmém harcra kél.

Az volt életem
Utolsó reggele,
Azóta más vagyok,
Más lett a körülvevő
Élet.

Új élet

Feltámadt bennem
Az új élet rendszere,
Hinni, és menni,
A tévedést elfele

Engedni magamból,
Csak hirtelen jött
Álmok álnok
Testamentumától
Szabaduljak.

Álmaimba térek

Ezüstös a folyó,
Ma valahogy más lett
A világ.
Odakint furcsa emberek
Lépnek várva
Egy csodát.

Álmaimba térek vissza,
Ott még létezik a
Tavasz,
S nem dúl bennem
Az élet iránt
Kiszáradt
Tapasztalat.

Lamma Sabaktani

Nézett, tekintett le a
Keresztről,
Odaszegezték.

Lágy tekintet a
Hegyről,
Elmenőben még
Visszanézek rá.

Íme a Te Anyád,
S íme a Fiú,
Akit szültél.

Szólt még
Egy korty vízért,
Majd kilehelte
Lelkét.

Istenem, én Istenem,
Miért hagytál
El engemet?

Egyedül vagyok

Elkapott a magány,
Nincs kinek mondhassam,
Nincs, kit szólítsak,
Egyedül vagyok.

Berekeszt magába a fájdalom,
Döbbenten állok,
Nincs kinek szóljak,
Nincs miért várakat
Ostromoljak,
Egyedül vagyok.

Általam lett üressé
A világ, kiürült belőlem
A vigasz. Most kell,
Hogy itt legyél,
Most jöjj, gyere kis fecském,
Olyan
Egyedül vagyok.

Várok, hátha a csönd
Szól helyettem, beszél,
De a falon lógnak
Élettelen képek,
Próbálok burokba lépni,
És nem hinni a télnek,
Próbálok, de
Egyedül vagyok.

Hogyan köszöntselek

Régen öleltelek,
Már megvan
Egy perce,
Régen láttalak,
Akkor még reggel volt,
S fáztam.

Ismét egy este,
Elmúlt a szele,
És két kezét a
Nap zsebre tette.

Álmodom rólad,
Fogom apró kezed,
Ölellek,
S el nem eresztlek.

Mától az enyém,
Tegnaptól minden,
Honnan is kezdjem,
Hogyan köszönjem.

Mit mondjak,
És mit nem,
Mi az, mit szabadna
Tennem, mi az,
Mi meghat,
Csak újra csókollak,
S míg tart az élet,
Adok bókokat.

Téged látlak messzi
Elmenő vonaton,
Téged várlak ismét,
Tudom, jönni fogsz.

Álmom egy réten,
Poros napsütéssel
Hizlalva a testet,
Lelkem asztalára
Téged helyeztelek.

Álmodj rózsaszálam,
Repülj szép fecském,
Szemedből a könnyem
Csorduljon, ha igy szép.
Sirok majd én is,
Ha neked kell majd sírni,
Ott leszek én is,
Ott leszek a mindig
Ezer évszázadán.

Ölellek téged,
Te apró, kicsi
Lány.

Reggelre

Lelkem romjain a bánat,
Szürkül az ég, a tájnak
Dől egy olcsó üveg,
Folyik belőle bensőm hangja.
Letakarva, akár porcikáim
Ledobott sejtjei
Megmerevednek,

Alszom reggelig, s egyszer
Csak felkelek, mint
Álmot remélő, aprócska,
Kisgyerek.

Remegő hanggal kérdezlek,
Élsz-e még, de
Felelet helyett a
Csöng markolja fülem,
Álmomból ébredve
Reggel, s újabb nap,
Hitet a csönd, és a kezdet,
Van folytatás,
De kimászni oly nehéz.

Borul lelkemre a csönd,
Aprítja minden érzésem
A táj, érzem, innen
Már nincs tovább.

S mond

A képzelet örök melódiáját
Írom le neked,
Gyönyört, és ékes szavakat
Adok, s ha akarod,
Hát azt is megkapod.

Olcsó percek álmos vidékei
Múlnak, benned az élet
Új pillanatban műveli
A lágyan kergetőző
Másodperceket.

Szánalmas emberek
Mászkálnak, mihaszna tettekkel
Álcázva az időt,
S már az sem érdekelne,
Ha nem lennének,
Csak te ölelj,
Te túrj hajamba,
S mond;
Mennyire szeretlek.