kovaboR

2008. szeptember 30., kedd

Áldás

Lezárta a bejáratot,
Már többé oda nem lépek,
Szívem rejtett záradékát
Váltanám ki,
De nincsen rá pénzem.

Foszlányokba hánytatott érzelem
A bánat,
Reggelizni nem tudok,
Vigye el a száraz
Megnyugvás.

Essen eső fáradt hangomra,
Áztassa érzésed torkom,
Rúgjak be az élet
Pimpós borától.

Hamisan szóljak,
Ha nem mondhatom igazam,
Átkozzon már az isten is,
Ha úgy látja kedve,
De ha van benne
Tisztaság,
Áldjon meg,
Soha máskor,
Ha nem most,
S mindörökre.

Fészek

Telítődik humusszal a szívem,
Kikelnek belőle anonim tojások,
Magzatvíz folyik vérem
Helyett, az élet minden
Percében újjászületek.

Reinkarnálódik bennem a szó,
Más és más értelmet ad,
A drog figyelmen kívül
Hagyja a mától
Elvonatkoztatott
Szintetikumokat.

Átölel csendesen a napnyugta,
Figyel édesen egy kismadár,
Összezárja szárnyait,
S betakar egy hűvös
Éjszakán.

Rózsák tere

Kertjében ülni veled
Egy galaxist ültetni
Lábam alá,
Bejárni egész
Európát, s annak is
A keleti részét.

Benne ülni egy téren,
Benned ülni elmélyülten
Nézni szemed,
S közben szívem
Jajdulásai fájnak,
De jajgatásból
Ujjongásba váltnak.

Ez a tér, mely
Fogságban tart,
Nem enged el,
Megnyugtat, s
Betakar,
Álmodom vele,
Budapesten,
S már hárman
Alkotjuk
A világegyetemet.

Fecskemúzsám

Ihletet adtál, ihletet adsz,
Leülsz mellém, s jönnek
Pergő ritmusok,
Rítusok közt tied vagyok.

Már nem érdekelnek
Elhasznált rongyok,
Kik megvetik ágyuk,
Te vagy az egyetlen,
Kire várok
Évszázadokon át.

Mellettem ülsz,
Felemésztett a magány
Öklendezik arrébb,
Néz rám, még egy
Pillanat,
S eltűnik a
Rózsák tere temploma
Alatt.

Elfogyok

Táplálkozik testemből a lélek,
Elfogyok apránként,
Eszi a méreg a vasat,
Eltűnik büszkén a toll,
S bennem marad
A semmi.

Elfogyok, némán a hídon,
Nézem a folyót,
S ha nem lenne a
Bennem rejlő büszkeség,
Talán meg is
Kérdezném,

te folyó, te alattomos
duna,
te átoknak formált,
Komor,
imádatra méltó
folyó, víz,

miért csaltál meg,
miért hálsz mással,
csalódást okoztál
már nem csak nekem,
de sokaknak,
és a tájnak.

Ha már

Ha már nincs miért élni,
Legalább meghalni
Lehessen,
Ha már nincs a
Vízben folyó,
Levegőt vehessek.

Ha már nincs miért halni,
Legalább élni lehessen,
Ha kiszáradt folyók
Tombolnak felettem,
Úgy hiszem,
Akkor sem,
Sehogy sem értem
az életet.

Gondolataim hada

Két kezén a nap
Áttetsző sugara
Ragyogta be szívem,
Lelepleződve
Álltam előtted.

Tudtad már,
Ki vagyok,honnan
Jöhettem,
Érezted gondolataim,
Melyek jöttek
Mögöttem.

Hallgatag kis társaság,
Nem szólnak sokat,
Mégis ha az egyik
Megbotlik,
Megbánthat másokat.

Gyilkosság

Isten szólt,
Én mentem,
Méltán ránehezedtem,
Összetört alattam
A pára.

Le volt már
Mállva a falról
A kosz,
Nem volt az ördög,
Ő sem mosolygott.

Beléptem istenhez,
Átölelt nézve,
Miként tőröm
Átdöfte szívem.

Kenyér és víz

A sírás kenyerét osztja
Az éli, a keresztre
Már nem merek
Nézni,
Inkább falba temetett,
Vékony elmémbe térek.

Onnan szépet ígérnek
A zajos portfóliók,
Kenyeret osztanak,
Míg éhezik a szó.

Koldulok, hogy adjanak
A boldogság szendergő
Vizéből, hiszen a böjtöm
Már kenyér és víz.

Így már

Ez már nem jövő,
Múltunk fényes útját
Takarja a szél,
Belepi a por,
A megbánás
Így már mit
Sem ér.

Babona

Átment előttem egy
Fekete macska,
Ki, ha nem egy
Kéményseprő zavarta,
Majd elhaladtam egy
Létrafok alatt,
Fellökve ezzel
A sót az asztalra,
Mikor kettétört előttem
Egy tükör,
Kézen fogott az ördög,
S elvezetett.

Veled elmenni

Elegem van a gondolataimból,
Harcolok ellenük,
Belefojtom önmagam
Lelkébe a szót,
De helyébe az egész
duna kifolyik a
Partra,

S írni akarok,
Sírni akarok a szóra,
Az Ady által megírt
Koporsóra
Borulva némán
Szeretni,
Gondolat nélkül
Feltámadni,
Közönyös léptekkel
Veled elmenni.

Szíved hadteste

Ha nem látok színeket,
Sötét lesz az ég,
Kergetek fényeket,
Odafönn de szép.

Parányi arcodon járkálok,
Fel, s alá,
Nézem a jegyeket,
Mily szép ez a lány.

Benned rejlő színes virágaid
Hajtanak belőlem,
Ha nem lennék oly nehéz,
Ugrálnék szívedben.

Így úgy vagyok ott,
Mint nehéz hadtest,
Lerohanom szerelmed,
És elfoglalom benne
Méltán megnyugvó
Helyemet.

Takarodó

Ha lemegy a nap,
Mindig reád gondolok,
Felnézek az égre,
S csillagot számolok.
Rágyújtok egy pallmall
Illatos izére,
Elvegyülve ér
A világnak végére.

Szememben könnyek
Sorakoznak, s hív
Egy fáradt lehelet,
Míg takarodót zeng
Az éjszaka
Fülembe.