Egy percem

Még van egy percem,
Melybe minden
Belefér, bele talán
A világ fele,
De én csak
Téged
Helyezlek
Bele.

Egymásnak

Ha te lennél az életem,
Már én lennék a tiéd,
Ha én veled születtem
Volna,
Akkor bizony most egy test,
De isten is rájött,
Pazarlás volt,
De így lett szép,
Most örül
Az ég velem,
Hogy megismertelek.

A békülésről

Mikor harmadszor
Meghaltam,
A kakas már nem is
Szólt,
A harangot kiöntötték
Már ágyúnak,
Az öregek kihaltak
Falumból.

Mikor harmadszor
Vittek a halálra,
Az isten is csodálta,
Hogy ismét,
Ismét lábra álltam.

Most már nehéz,
Ez kegyetlen tévedés,
Mégsem szidom
Azjóistent,
De békülésről
Sz sem eshet,
Békülésről
Szó sem lehet.

Perpetuum Mobile

Felhúztam
Az agyamat,
S most idegességem
Ránehezedik a világ
Üvegházhatására.

Felhúztam
Az órámat,
S most percei próbálnak
Mondani nekem valami
Problémamegoldást.

Felhúztam
Egy hóhért a fára,
De levágta, hogy kezében
A késsel önmagát levágja,
S megmenekül.

Felhúztam
Egy lenkerekes kisautót,
S most száguld körbe
A világban, meg nem áll,
Csak megy tovább.

Szörnyű vers

Bárányfelhők
Húznak el a picsába,
S ez most egy
Szörnyű vers lesz,
Nem érdekel az
Esztétika,
És a ti fületek.

Most mindenki
Mondja meg őszintén,
A halál jön el értünk,
Vagy mi keressük
Értelmét?

Az eszmék leborulnak,
A Demszky-híd ragyog,
De most megyek,
S az egészet lerombolom.
Aknákat helyezek
Fületekbe,
Hogy mondhassátok,
Terrorista vagyok,
lelketek terrorja.

A halál bocsájtja
Meg bűnötök,
De nem menekültök,
Míg bárányfelhők
Húznak el a picsába.

Akarom

Állok előtted,
S ha most nem csókolsz,
Most nem ölelsz,
Ne tedd soha.

Ha most nem sóhajtsz,
Ha nem mosolyogsz,
Őrizz örökre.

Ha most nem szólsz,
Ha most nem látsz,
Ne légy enyém,
Soha.

Vezérfonál

Kezedbe adom lelkem,
Vigyázz rá,
Ne vigye el a
Cethal,
Most téged lágyan
Simogat az isten,
Ebből kérem én
Is részem.

Kezedbe ajánlom életem,
Hogy te legyél
Vezérfonala
A végtelenbe
Vezető
Labirintusomnak.

Most miért nem

Ha most látnálak téged,
Amint odaát alszol,
Ha most én is ott
Lehetnék,
Nem tágítva
Csak ölelném
Lelked.

Feküdnék melletted
A földben,
Ugy egy tonna
Vízzel eltemetve.

Most nem nevetsz,
S nem ordítasz le,
Nem mondod:
Takács Laci,
Gyere ide!

He, na mi van már?
Most miért nem
Ordibálsz?

Teremtésem

Megteremtett,
Rám lehelt, s megteltem.
Félrenyelt, köhintett,
Ezzel elszúrva mindenem.

Lelkem jórésze
Kifolyt belőlem,
Rá a mennyország
Márványkövére.

Jött a gondos cselédje,
Serényen felmosott,
S a földre csavarta,
Mi maradt belőlem.

Esőként hullott
Lelkem maradéka,
Beáztatta vele
Az egész vidéket,
S most ott keringek
Én is
Valamely tengeren.

Százszor megköszönlek

Érzelmeket reggelizve
Keltem fel a napot,
Száműzve a világból
Már csak a
Tied vagyok.

Nem érdekel a
Szórólapos ribanc,
Aki a Nyugat-reklámra
Hívogat,
S nem érdekelnek
Már az ábrándos
Délutánok,
Amikor tudatlanul
Nem terád vágytam.

Isten biztosan a
Legboldogabb pillanatában
Teremtett Téged,
Mikor megalkotott,
Kérdés volt,
Elenged-e.

Megsajnálta álnok imáim,
Melyek érted hangoztak,
Így elküldött nékem,
Csak hagyjam már abba.
Tőlem viszont már aligha menekül,
Mivel most százszor,
Naponta százszor
Megköszönlek.

Miskolcra

Szakítsatok belőlem,
Vigyetek magvakat,
Ültessetek el,
Ott, hol Fecském
Most van.

Déli, derűs szellő
Szárnyán érkezem,
Ledobnak egy
Miskolci tér álmos
Földjére,
S ott növekedem most.

Elavult pillanatok

Fejemben alszotok,
S lábam az erő,
A kifosztott magány
A mából, a késő,
Korai órákból
Megmaradt lelkiség,
A mivoltnélküliség,
És az ébredés.

Kezem helyett vagytok
Végtagok, míg én
Csak ordibálok
Forró, tüzes fejjel,
Leverten ébredek,
Szénanáthát kapok,
Ha közétek megyek.

Lássátok alvó pokrócok,
Miként éjjel takartok,
Úgy hidegül el tőlem
Az est, s már szoknyája alá
Nem is nézek be.

Tévedés

Tévedtem, mikor azt mondtam,
Szemedben meglátom önmagam.
Már nem látok semmit,
Csak téged,
Lelkedből tisztul ki
Önarcképem.

Én és az isten

Apró elemekből egy
Ember lettem,
Felcseperedtem,
Hazug állításból
Igazzá váltam.

Látja lelkem a vak
Isten, mellettem jön,
Fogja búsan kezem,
Már nem ő vezet,
Én vezetem,
Nézze meg,
Hol voltam,
Merre mentem.

Jön mellettem,
Jön sírva,
Átkarol egy pusztáson.
Itt mi történt? -
Kérdezi fordulva
Szemeim felé,
Hadd lássam szemeiddel,
Miként látod
A tájat.

A vak istent érzem,
Miként szemem helyett
Tekint,
S mondja búsan,
És zokogva,
Látod,
Ott vagyok megint.

Egész

Ha keresi az ember a jót,
Már az feledteti valamelyest
A rosszat, s mint vakon
Bíztam én is a tollban,
Úgy hiszem azt,
Mára megjavultam,
Mint derék katona a téren,
Megyek neki az ellenségnek,
Kezemben a szavak fegyverével
Vértbe öltözve
Gyűlölöm ezt az
Egészet.