Tévedés

Tévedtem, mikor azt mondtam,
Szemedben meglátom önmagam.
Már nem látok semmit,
Csak téged,
Lelkedből tisztul ki
Önarcképem.

Én és az isten

Apró elemekből egy
Ember lettem,
Felcseperedtem,
Hazug állításból
Igazzá váltam.

Látja lelkem a vak
Isten, mellettem jön,
Fogja búsan kezem,
Már nem ő vezet,
Én vezetem,
Nézze meg,
Hol voltam,
Merre mentem.

Jön mellettem,
Jön sírva,
Átkarol egy pusztáson.
Itt mi történt? -
Kérdezi fordulva
Szemeim felé,
Hadd lássam szemeiddel,
Miként látod
A tájat.

A vak istent érzem,
Miként szemem helyett
Tekint,
S mondja búsan,
És zokogva,
Látod,
Ott vagyok megint.

Egész

Ha keresi az ember a jót,
Már az feledteti valamelyest
A rosszat, s mint vakon
Bíztam én is a tollban,
Úgy hiszem azt,
Mára megjavultam,
Mint derék katona a téren,
Megyek neki az ellenségnek,
Kezemben a szavak fegyverével
Vértbe öltözve
Gyűlölöm ezt az
Egészet.

Ihletett

Elmélyült tekinteted
Kékes tavában ihletett
Meg téged az isten,
Fáradtságos munka volt,
S a legszebben kidolgozott
Műve.

Sohase hallgass el

Álmatag, formálatlan
Kölyök szívem most
Ugrál, s összeszed
Mindent,
Valamelyest most nyugodtabb
Vagyok,
Hívlak és szeretlek,
Hogy sohase hallgass
El.

Hogyan szerethetlek

Hallani akarlak,
Szavad elméjét látni,
Tűnődni, mi az,
Miként az érintést félti
A kéz,
Szürke álmosságot lantba
írni, zenélni érted
éhes dallamot,
Elméd lázas gondolatát
Érezni bennem,
Tudni, kit szerettem,
S tudni, hogyan
Szeretlek,
Szerethetlek ennyire...

Közel

A messzibe hajózó vonat láttán,
A kezed elterülő partján
Állok megbecsülten,
S kérem szemed igazából
A gyöngyöt,
Hadd csodáljam,
Míg te távol vagy.

Mint messzibe nyúló kéz,
Most eme vers, látod,
Utolért.
Átkarol szelíd szavaival,
S most egy érzéki csókot
Ad, hogy ne feledj el,
Akkor sem,
Ha távol vagy.

Ringatnálak lágy ölembe,
S a keserves perceket,
Melyek nélküled folynak,
Lázasan várok velük,
Elpuhultan.

Péntek esti gondolatok

Elemében vagyok,
A világnak elemében,
Széles utakat járok,
S a messzeség a
Határom,
Ha veled vagyok,
Minden eltűnik.

Péntek van,
És este nyílik a világ,
Ilyenkor jártam végig
Az összes kocsmát.

Már nincs kedvem
Menni, se élni,
Bátyámmal voltam úgy,
Hogy menni jó,
Most csak otthon ülnék,
S lennék depressziós.

Te életet leheltél belém,
Bár boldogságom
Mindent elér,
Mégis sok bennem
A bánat,
Mindemellett ezer
Bocsánat.

Tanítottál

Megtanultalak.
Tudom rajtad lebegő képek
Zálogát,
Sírni is megtanítottál.
Az élet fáradt hőseként
Most egymagam ülök
Söröm felett,
Úgy hívlak, s úgy kereslek.

Elmentél. Hosszú utad rövid
Élte a dunába vész,
Most téged gyászol
A naplementéd.

Ellazult szíved a halálkor,
Tested megpihent itt.
Látva az életet, s
Halált, már átlátom
Én is, mert
Megtanítottál
Mindent megérteni.

Ha hallasz, más már nem érdekel

A világ háborítatlan részein
Most megpihen a lelkem.
Minden apró levél lehullása
Közben téged kereslek,
S rád gondolok,
Mikor a hajnal előtt
Meghajol a vágy,
Lelkem Algopyrinje
Te voltál, s most te lettél
A heroin szívemben,
Folysz végig ereim elhalmozott
Vérével, s bennem élsz
Új, álmatag életet.
Én leszek neked
A hallható csend,
Ha hallasz,
Már más nem érdekel.

Instant vers

Jó kávéra vágytam,
Talán 'neszkáféra',
Talán csak egy főzött
'Csibóra',
De megtette a 'hárominegy',
Hogy jobb kedvem legyen.

Az atmoszféra hangja
Szavakként agyamba ömlött,
S a kozmosz ihlettel
Telis-teli öntött.

Magyar Szociálpszichológia

Téged megbaszott egy UFÓ,
S azóta gyermekét várod,
Az idők elteltével
Seggedben kicsírázott,
S most fennköltőn
Ébredezik egy száraz faág alatt,
S onnan porolja le magáról
Az ittmaradtakat.

Zsidógyűlölet

Miért nem utáltok inkább
Engem, én tettem azért
Hogy megkövezzetek.
Tartotok magatokban
Egy álnok kis téveszmét,
Hogy a zsidók nagyorrú,
Rútabbnál-rútabb teremtés.

Gyűlöljetek inkább engem,
Adok okot én arra,
Csak ne zsidózzatok
Jobbra meg a balra.

Felszálltam egy buszra,
S leült mellém egy úr,
Úgy hatvan, hetvenéves
Nagyorrú ember,
Kezében egy Radnóti kötettel.
Meglátta, amint írok,
S kérdezte bölcsen,
Csak nem ön is íróként
Vonul?
Mondtam volna neki
A magyarázkodásom,
Mikor is folytatta tovább,
Mondta, mondogatta,
Mígnem elköszönt
Egy hatalmas mosollyal.

Életemben ez volt az első
Olyan mosoly, amit
Egy pár percre megismert
Ember adhatott.

Elmondta előtte,
Hogy hogy élte meg a
Halált,
S most már menne,
mert mindenki odaát
Pihen.

S mondott egy kis verset,
És sírt, és sírt,
Majd leszállt.

Rágalom

Rágalmaztok,
Szedjem össze
Magam felől
Meszesedő rokkant
Agyamat.

Rámszakadtok,
Áltatjátok klónos,
Klórban ázott
Magatok,
Miszerint a múlás
Vágy, olyasfajta
Erőfitogtatás,
Valahányszor Poszeidónt
Csókolod,
Elmegy felőled
A magány.

Átszeltetek
Fényes óceánt,
S még kérdezitek,
Mi van
Odaát.

Pénzeltetek
Rágalmak helyett
Engem,
Vádoltatok
Valamivel,
De sokkal rosszabb
Vagyok,
S valakiben hinni
Kell.

Elmentetek,
Mikor sűrűre nőtt
Ágaim alatt
Pucér angyalok
Borból kortyolgattak.
Rájöttem ezek után
Lelkem freskójára,
S az egészet átírtam
Egy boldogabb
Zsoltárra.

Rájöttetek,
S néztem utánatok
Libbenő hegyeket,
Roskatag házakat
Vitt el a szél,
Mintha valaha
Szerettél
Volna
Vasutas is lenni,
De pár másodpercben
Ez ki is merült.

Álmosodtok,
Feküdjetek hát
Hanyatt,
Nézzétek az égre
Festett csillagokat,
S hogy a világ
Az bizonyosan
Lapos,
Magamban én
Már csak
Ezt bizonygatom.

Érezni magam

Megtalált nyugalom,
Akár a béke partjára
Kikötött hajó,
Úgy lengedezek én is
A parton
Part körül.

Szívem lehelete
Párásítja szemem látását,
Elmosódik minden,
Szivárgok.

Hatalmas lyuk tátong
Bennem,
Az elkerülhetetlen,
Sírni volna most igazán jó,
Sírni, mint
Ady tolla fog.
Látni, és érezni magam
Jónak,
Még mindig
Földrevalónak.