Ajtó

Ráérsz,
A mozdony gőze
Csap arcon,
Elmélyülsz önmagad
Hitében,
Átrágod magad
A vaskilincsen.

Kulcslyukba bámulsz,
Át, most odaát
Mi tárul szemed elé,
Azt csak Te tudhatod.

Te, Fecs

Gondterheltnek látszol,
Mondd, mi a baj?
Talán csak annyi,
Hogy anyám nem takar,
S hogy minden,
Mi elmúló rózsaszál,
A végén derül ki,
Hogy az csak te voltál.

Mondd, mi a baj,
Ha hangom kissé érdes,
Ha most sem vagyok
Kevésre sem képes,
Átléphetnék én is
A boldogságba,
Átléphetnék én is
A te feledre,
S új világban ébrednék
Veled, Te Fecs.

A bál

Most élem igazán
Reneszánszom,
Részt veszek egy
Katedrális
Szeánszon,
Ahol jó bort iszunk,
És álmot,
Ahol berúgunk,
És táncot
Lejtünk,
Amit a földre
Leejtünk,
Tapossuk szét,
Tapossuk szét.

Tapsolunk egy
Kézzel,
Feledve,
Miként akkor
Te meghaltál,
S most én is
Veled
Vigasztalódok.

Kék tekintet

Rázkódik a busz,
Leírni így már nem
Tudom,
Álmosság fog el
Hazafelé s talán
Még oda is
Vinnélek,
Ahol mindig
Szeretnél,
De viszlek magammal
Arra a helyre,
Ahol már én is
Szeretlek,
S nem veszed le rólam
Kék tekinteted.

Fénykép

Túl sokat exponáltam,
Próbáltam magamba
Fényt ereszteni,
S ezáltal lettem
Láthatatlan,
Túl sokat exponáltam.

Fa lettem,

És te lettél számomra a megigazulás,
Rájöttem, szellő vagy a földön,
Mindennél jobban szeretlek,
S ezáltal válsz erős széllé,
Mely engem erősít,
Késztet, hogy erősebb gyökeret
Eresszek,
Hogy megmaradjak
Egy helyben,
Hogy legyen kit
Tornádóként kicsavarnod.

A vágy

A vágy nem késztet,
Hogy szeresselek,
Inkább szeretetem keltet
Ki vágyakat irántad.

Az ópium

Befeszíti agysejtjeim,
ábrák lassú mozzanatát
Álmodja újra, a szeretet
Nélkülözi problémáit,
Késztet valami
Bennem rejlő áhítatra,
Megkéseli szívemet
A gyönyör.

Sűrű mézzé válik vérem,
Álmos lelkem hidakat húz,
S úgy megyek észrevétlen,
Mintha senkit sem
Ismernék.

Mintha fáradhatatlanná
Válna testem,
Nem mozdulok,
Csak nézek,
S ezzel vége,
Vége az egésznek.

Ábrándok bújnak ki
Testemből,
Válik valósággá az álom,
Nézem magam,
Várva a csodára,
De már nem fázom,
Már nem fázom.

Távolság

H hiányod taglalnám,
A halál árnya lettél,
Sűrű mélyből feltörve
Rád nézek az ég
Felszínén elhaladó
Távolság által.

Meddig szeretlek

Még mennyi idő kell,
Hogy elhiggyem, vagyok,
Még mennyi érintésed
Hiánya fog fájni,
Amikor nem veled vagyok
Még mennyire kellesz,
Még meddig szeretlek,
Hát nem számít.

A most csodája beépül
Szívembe, s még elhiszem
Azt is, hogy vagyok.

Egy élet is kevés

Már csak egy percet adj,
S ha kell, csókolj meg,
Már csak egy pillantás,
Annyi is elég lenne,

De egy élet is kevés ahhoz,
Hogy elmondjam,
Érzésem a végtelentől
Tova, és vissza
Tart, látszat és
Kinézet nélkül,
S hogy értelmem
Fáradt mosolya
Gondol rád
Szakadatlanul.

Ébredés

Már nem csak álmos képzelgés vagy,
A valóság kertjévé váltál,
A szürke hétköznapokat fested
Át a világ legszínesebb dolgával,
Meglátod, s ne félj,
Senki nem vonszol el mellőled,
Örökké hozzád kötve
Ébredek.

Mindig szeressél

hogy te vagy nekem, az azt jelenti,
hogy én is teljes egészében a tied vagyok,
s ezáltal válok teljesen eggyé veled,
ezáltal válik szerelmem odaadássá,
minthogy nélküled keljen megöregednem,
inkább ragadjon el a halál,
temessen el a magány,
és örökké hozzád szóljon imám.

szerelmem záloga most e vers,
többet adni sajnos nem tudok,
veled vagyok hitben, egészségben,
s akkor is, ha érnek bajok.
meglátni benned rajzolt hasonmásom,
s tudatni véled, mennyire szeretlek,
mást nem akarok, csak veled élni,
s örökké csodálni kék szemeidet,

átadom néked, mit eddig gyűjtöttem,
lelkem apró ajándékai tiéd,
te vagy a múzsám, és ébredésem,
benned válok dicső himnusszá,
s te énekelsz el, hogy szép legyen.
benned leszek óriás kőszobor,
s benned leszek bronzból öntött hős,
érted válok bölcs öreggé,
csak hogy mindig szeressél.

Kedvesem

Erőltetett nevetésem a közöny
Felé, megértő bólintás,
Mélybe hajlás,
Kis semmiség az élet,
Mégis elmennék érted,
Ha nem lennél itt,
S mennék fellegeken,
Lovagolnék felhőket,
S lelkemmel ölelnélek,
Ha máshogy nem lehet.

Most parányi vagyok
Hozzád képest,
Mégis részedként
Érezhetem,
Vagyok akkora, mint te.
Közeledbe nem érhetek,
S lelked mélységét
Át nem érezhetem,
De nézlek, mint még
Nem látott téged
Senki,
Fogom kezed,
Szemedbe nézek,
S látom azt,
Amire teremtettek.

Örökkévaló

Általad váltam én a
Magasság fényévé,
S most általad válok
Szellővé, egy ócska
Hajó a tengeren vagyok,
És általad leszek hatalmas
Hadihajó.

Szellőmmel elérlek,
Bármerre is jársz,
Csodállak téged
Napként, s vigyázok
Rád, mikor hold vagyok,
De mindez nem lehetnék,
Ha te létre nem
Hoztál volna
A semmiből,

Általad lettem én,
S általad fogok a semmibe
Veszni, mint egy halandó,
De általad lettem
Örökkévaló.