Te lettél életem

Lelked mossa tisztára
Fekete lelkem,
Bensőm krisztusa
Kitisztulni látszik.
Látom kelyhed,
S látom megtestesülni
A benned lakozó
Hihetetlent.

Életem egyetlen
Pontja te magad lettél,
Az igazság bajnokaként
Rántod le a leplet
A hazugságban lakozó
Képről.

Most te lettél életem,
Te vagy lelki mosószerem,
S én minden nap
Hozzád járok,
Hisz a valóságban
Csak terád vágyom,
Mert a valóság is
Veled egy álom.

Te

Angyal vagy Te,
A leghatalmasabb,
A görög mitológia
Lírája,
A költészet fenséges
Csodája,
S művészi alkotásod
Már önmagad vagy.

Tisztaság

Hogy Te vagy az,
Nem vitás,
Gondolati formalitás,
Hogy mondani,
Szeretlek,
Fogalmazni máshogy
Már nem lehet.
Szavakkal körülírt
Bűnös szándék,
És kikelt halmazok
Túrják szét fejem,
Hogy szavakat találjak,
De elfog a benned
Való félelmem.

Ha megfogalmaználak,
Nem lennél Titok,
A világ titka
Legyen mindaz,
Amiért téged
Megszerettelek.

Ha létezik a nagy
Isten, bocsássa meg
Minden vétkem,
S szerelmed mossa
Tisztára lelkem.

Elvakítsalak

Szólj, ha már
Túl sokat láttál
A világból! Szólj!
S megyek,
Hogy ha csak egy percre,
De elvakítsalak.

A Nap

Ha bolygó lennék,
Csakis a Föld,
Mert Te a bolygók közt
Csakis a Nap.

S úgy vonzanálak
Gravitációmmal,
Hiába vonzalmad
Nálam sokkal nagyobb.

Tévhit

Tévhit az élet,
Sűrű lekvár,
Melyet kenyérre lehet kenni,
Oly simulós,
Olyan édes,
Mégis megszórjuk
Egy kis édesítőszerrel.

Ezt talán boldogabbá
Teszi látszatunk,
Befelé sírunk,
Kifelé bájolunk,
Míg bensőnk erejével
Mérjük le tettünk.
A biztonsági őrnek
Is nekiesünk,
Hogy ábrándjaink
Tévhitét
Szürkére fesse isten,
S ez az, ami
Az Élet.

Reinkarnáció

Tárgyak, múltak,
Képek és tájak,
Összeforrt lélek,
Egyazon maga,
És önismerete
Mélán tekint rám,
És hív.

Most folyókba
Fojtanám lelkem,
Hogy halálom után
Élnem ne kelljen.
Önmagam reinkarnációja
Vagyok, s minden
Ugyanúgy zajlik,
Mint előző életem
Letöltött éveiben.

S mindent úgy teszek,
Mert máshogy
Már nem tudok cselekedni.
Mindig ugyanott rontom el,
Hogy még egyszer
Élhessem,
De nekem ebből már
Kezd elegem lenni.

Laikus vers

Elgondol az jövő,
Miként legyek benne
Idő, miként rám szorul,
Hogy legyen.

Te jöjj velem,
Te legyél mellettem,
Hiszen a megismerés
Egyedül
Csak képzelgés, és
Félelem.

Legyek én melletted,
S jövőnk legyen egy,
Míg külön múltunk
Egybe nem forr.

Hozzád fogható

Te vagy a szótlan megtestesülés,
A jövőből jött maradéktalan
Hit, a sóhaj, és minden,
Ami eddig bennem élt, de
Nem mert kinyilatkozni.

Te vagy az áramlás a folyón,
Te vagy lelkem vigasza, és
Minden, ami nem te vagy,
Hát az vagyok én, neked.
Te vagy minden, mi én vagyok,
S az, hogy megadatott nekem,
Hogy ismerhetlek, a világnál
Nemesebb, és hatalmasabb dolog.

Most rólad elmélkedik a természet,
És érted ad hitet az isten,
Ma miattad érintett meg csendben,
Ölelt, és képzeletben feléd
Repített. Ma te vagy nekem az,
Ami egykoron én magam voltam.

Mint egy isteni félelem,
Megnyilvánulás előttem,
Érzéki szándék, mint szél
Esőcseppet perget,
Mint napfény fogja kezében
A fényt, úgy tartalak én is
Isten elé, és úgy kérdezem tőle:
Ő biztosan az enyém?
Szeretlek, míg a nap feljön,
Veled leszek, míg a földön
Leszek, s utána is, utána is
Csak téged kereslek.

Kereslek most is vézna falevélben,
Álszent kutyák éhes seregében,
A fűszálon megpihenő katica pöttyein,
És kereslek az égen, de nem leltem
Eddig még soha hozzád foghatót.

Visszaemlékezés

Áthajol a jelenen a múlt,
Kezében tartja példátlan
Mosolyát az életnek.
Most egy hidat köt össze a kéz,
Mélyen a folyóba révedek.

Álmaim oszlott képzeletén
A tegnap egy álom.
Mintha mégis lenne hiányom.
Senkim sincs,
És meg nem ért a világ.
Hogy mit mondanak szünet
Nélküli históriák,
És miként elmém háborodott
Részein lenyugszik a nap,
Úgy őrülök meg, egymagam.

Hiányom van. Hiányzik a drog,
A marihuána, és minden szintetikus
Anyag, de van képzetem,
És testem egyben marad.
Széthullanék az esti nyárfalevél
Esésével, gondolataimban
Fecskémhez telepszek.

Rá nehezedik most minden,
De leveszem terheit.
Nekem most úgyis van elég,
Már a több az olyan, mintha
Kevesebb lenne.

Elhízott kortyokat erőltetek,
Hogy lássam még, hogy őérte
Szenvedek, és hogy tűnődök
Elbutult dolgaimon, bocsánat,
Nem akarok senki terhére lenni.
Egy toronyban szeretnék
Énekelni, vagy inkább a toronyba fel,
Hogy én Júliám,
Engem senki más nem érdekel.

Most pillanatok szövik a perceim,
Álruhát ölt felettem a nap,
Hamis, bohókás viccet mesél,
És közben vállamra helyezi
Léte nagy kezét.

Teremtek magamnak óriás isteneket,
És menekülök valami
Ázott fa alá, engem ne érjen
Napfény, sugarai
Csak terád meredjenek.

Hiányom van mindenből.
Hiányom szerelmes ölelésből,
Hiány egy szerelmes csókból,
De azt tudom, még megkaphatom.

Hiányom igazi pillantása
Egy fivéri kézfogás,
Egy rám üvöltött szó,
Egy haragos tekintet,
Mi semmihez sem fogható.
Egy árulkodó nevetés,
Hogy már megint otthon vagyok,
Hogy érezzem, telnek még
Hosszú indulatok.

Álmatlan lelkem, fáradt gondolatok
Elcsépelve merednek vissza rám.
Soraim bortól bűzösen
Gondolnak jó anyám
Lelki terhére.
Apám gondja most enyém is,
És nagyobbik bátyám vézna
Kézfogása ráébreszt,
Az élet már
Nem ugyanaz nélküled.

Álmodj

Szavaid páraként csapódnak le
Az ablakon,
Kezemet fogod, s most hű imánk
Az égig érő paszulyon át,
Még annál is magasabbra hatol.

Veled nincs szomorúság,
Általad válik minden rossz
Jóvá, s már-már a megszokás
Rabjává akarok válni,
Hogy megszokjam, te velem vagy,
S ha felkelek,
Te vársz édes csókkal.

Megszöknék e világból,
Hogy örökre veled legyek,
Melletted fekszem, s
Általad kelek.
Aludj kicsi Fecském,
Az éjszaka hosszú,
S reggel várlak én,
Hogy tiszta elmével
Engem szeress.

Most elhalkul minden,
Téged a nyugalom ölel,
És hatalmas ölelésem
A világon át
Hozzád elér.

Most csókollak kedves,
Álmokat viszek neked,
Veled vagyok,
És soha nem feledlek.
Te vagy a titkom,
Melyet fejtek estéről
Estére, de nem jövök rá
Lelked nyitjára,
S ez benned a legszebb.

Botrányos vers

A gravitáció elmebajos
Téveszméiként
Földhöz ragadott tudósok
Lettünk,
Hogy átírva a föld erózióját,
Abszurdumok telítettsége
Közben, egy hitelét
Vesztett eleganciát
Kövessünk.

Átsiklottunk egy
Létet nem ismerő
Televíziós csatornába,
Poharunk emeljük a
Sínekre fekvő
Utasok előtt,
A mozdonyvezetőnek
Intünk a peronról,
Az meg megáll,
És nem megy tovább,
Hiába szállunk fel.

Térdünk remegve
Kel át a hídon,
Beleborzong az isten is,
Ha látja, miket cselekszünk,
És borzadok én is bele
A tájba, miként atomot
Termelünk.

Képeket írunk a föld tavába,
Hogy úgy hitessük, van
Értelmünk, próbálunk
Tenni az elmúlás ellen,
De végtére magunkra
Már nem is figyelünk.

Krémeket kenünk az arcunkra,
Testünk etetjük valami
Norbi-moslékkal,
És szintetikus üvöltözést
Színlelünk,
Hogy nevünk megmaradjon
A jövőnek.
Elveszítjük óhajaink,
És álmainkat a kútba dobjuk,
Majd valaki csak-csak
Utánaugrik.

Hallgatunk fasza tibiket,
Közben tibicsokit majszolunk,
Megisszuk a sok-sok
Ezer danone terméket,
S közben a vécére járunk
Sírni.

Mélázunk tökéletes nők képei felett,
Feledve ezzel kedvesünk,
Arról álmodunk, hátha
Kiverik helyettünk.
Hiszünk még a politikusainknak,
S közben királyokat teremtünk,
Megismerjük a szomszéd
Beszédhibás gyereket,
S közben máshol meg kinevetjük.
Templomokat emelünk egy hitetlen
Istennek, és adományokat is gyűjtünk,
Évezredeken át tápláljuk
Hitünk, s nem jövünk rá,
Hogy semmi értelme.

Mászkálunk este a téren egymagunk,
És csodálkozunk, ha
A rendőrök megbasznak,
Arra eszmélünk, hogy
Verseink telis-tele csúnya szavakkal,
Ez most miért zavar?
Csak a szépirodalom maradjon tiszta!
Csak a szép irodalom legyen
Nyájas, és szelíd.

S most éppen arra figyeltek,
Mi megy abban a tévében, ott bent,
Hiszen lelketek helyett már
A rádió tervezi az életet.

Mormoták lettünk, elásott,
Döglött nyúl, egy élettelen
Magyar nemzet,
Olvassuk híreink,
S közben a plafonra
Verve élvezzük
A moszkitók
Vérszívó
Áramlását.

Most elküldlek
Titeket, menjetek
Azon hírével,
Kit már meg sem ismertek,
Kit mindig emlegettek,
De soha nem
Hittetek.

Vagyok

A mélybe libbenő katonák harckocsija vagyok. Hatalmas epizódok főhőseként magamra vonom a világ túlbuzgó figyelmét. Nem vagyok kráter, mégis hatalmas lyukként tátongok egy-egy kontinensen. Ábránd vagyok most valaki fejében, és sziporkázó, ölelni való plüssmackó.
Delíriumból ébredő vén alkoholista, tűvel szurkáló kábítószer-maffia, az vagyok. Láthatólag hamis szólam egy eltérő dallamú versben, egy megmagyarázhatatlan szereplő Shakespeare művében. Vagyok egy hatalmas fa egy kanadai erdő közepén, melyet magam vágok ki, s a fejsze is én vagyok, csakhogy gyakoroljam a favágódalt, mely rólam szól.
Vagyok a tó mélyén elhűlő kavics, és a tóra meredő napfény is vagyok.
Tépázott, széljárta barlang, és festménye, melyet még ősemberként rajzoltam, azok is mind én vagyok. Egy eltévedt vándor, s a stoppos az úton, és persze, ki engem fölvesz, az is én vagyok.
A gondod, és emléked, a fájó sírás, s minden emberi ösztönöd vagyok. Én vagyok, ki téged szeret, s én vagyok, kit szeretsz. Egy elmélyült mosoly vagyok arcomon, és arcod vagyok, s a pofonod. Lábad vagyok, és az út, ráncod, akkor is, ha kisimul, vagyok.
Tévedésed, és minden mimikád, az autód és házad én vagyok. A porszem, mely belemegy szemedbe, s pillád vagyok. Szemed, és hajad, mely lebeg a szélben, vagyok az is. Képzeleted vagyok egy hegyen, melyen állok, az is én vagyok.
Az esőcsepp, és az azt körülvevő levegő vagyok, a madarak, és minden élőlény én magam vagyok. A rét, és összes virága, minden porzó, és termő vagyok. Én vagyok a híd a folyón, s a folyó is én magam vagyok.
A csók, mely édes, és a keserű tonik, azok is mind-mind én vagyok. A Coca Cola gyártósor, na az is én vagyok. A Suzuki Swifted, a Jaguárod, Mercid is én vagyok. A hajó, melyen utazol, a vonat, és szerelvény, minden én vagyok.
Én vagyok Te is, ezáltal Te vagy a minden, s a minden, ha Te vagy, én vagyok a minden.

Szerelmes levél

Bebábozódott lelkek hada,
Röpke pillanata a szélnek,
Sírig tartó szerelemnek
Hívott érzés,
Mámorba csavart testek
Lélegző mozzanatai
Sem magyarázzák
Lelkem gyümölcsinek
Létrejöttét.

Most hamisan szólnék,
Ha kifejezni tudnám,
Mi az, mi benned megfogott.
Talán az a perc,
Vagy hogy mindig mellettem álltál,
Talán minden éjjel
Csendben, szavaidban
Engem hívogattál.

Mint átkarolt téveszmék
Politikusaink agyában,
Talán az lehet igazán
Magyarázat. Ha őket nem
Értem, téged nem is kell
Értenem.

Most vihar dúl bennem,
Egy magzati vihar.
Ezt még születésemkor
Az isten adta, ha
Majd kell, nyissam ki
A zsákot, de benne szél
Volt, lelkemnek odavágott.
Kaptam egy botot is,
Az most püföli szívem,
S terülj-terülj asztalkámon
Megromlott minden.

De jöttél te,
Hatalmas óriás,
Jöttél te a mesék birodalmából,
Nekem estél, s szívem viharából
Teremtettél éltet adó szelet.

Árva gondolatok menekülnek
Feléd. Jobban érzik magukat benned,
Én voltam ihletőjük,
De te voltál,
Ki teremtette.

Lelkem patrónája lettél,
Átkarolsz bíbor szemeiddel,
S álmot hozol elveimre.

Megfogod lassan kezem,
S már az sem érdekel,
Ha nem esik a hó,
Csak te lettél az
Egész világon
Megnyugtató.

Egy hónapra

Álmaim szőtte utazás a ma,
A tegnap sugarától borús a szívem.
Nincs se igém, se költészetem,
Nem vagyok tája az elmúlásnak.

Nincs se közöm, se hozzá
Szavam, s bánatom ostoba
Hite, hogy egyszer még
Lesz jobb sors.
Most emléket írok,
Emléket a máról,
Szabadságból kiindult
Boldogulásról.

Valami hittel teli mezőket
Kaszálok, ne nőjön rajta új virág,
Maradjon lelkemben
Annyira kopár,
Hogy a mellette elhelyezkedő
Legyen a legszebb
Mind közül.

Most himnuszokat zengenek
Balga kis rovarok,
Zümmögnek éjjelbe vetett hittel.
Most istenhez szólnak
Az elsózott tengerek,
Emberek a sörükért nyúlnak.

Mások ritka oroszlánokat ölnek,
Suzukik védnek orrszarvúkat,
Mások telítve éjjeli lepkékkel
Egy paplan alá bújnak.

Én most azt teszem,
Amit jónak nem látok,
Előveszek egy hatalmas fényt,
S azzal mindent darabjaira vágok.
Felnyársalom vele az eget,
Ketté hasítom a hatalmas
Hegyeket, miközben az
Isten részegségből kifolyólag
A semmiben hempereg.

Mások isznak egészségre,
Hogy egészek legyenek,
Míg a többi tudomások,
Esznek egy hatalmas tálból,
Azok, meg kik nem itt élnek,
Poroznak be víg bibéket,
Míg egyesek jól laknak,
Mások csak kotyvasztanak,
S ők lesznek a nagyon éhesek,
Mert táplálékuk mérgezett
Egér.

Emlékek, melyek lelkemből a nyomtatóig
Érnek, megfestett, komor, lassú képek,
Mátrixos, fekete nyomtatók
Próbálják alkotni az engem
Evő 'zakkantságot'.
Most egy pillanatra magamba látok,
És révedek valami emberi koszra,
A padlóra, majd a plafon
Hihetetlen tisztaságába
Rejtve feleszmélek.

Elveszett az élet.
Megszűnt létezni a körülöttem
Ébredező folytonosság,
Mint megannyi patron nem lenne
Elég, hogy lelkemet kinyomtassák.

Most szavakba fonódik az ész,
Az agy kiürül, ennyi az egész,
Álmaimban messze járok innen,
Gondban, tévedésben,
Csöndben,
Míg dübörög az asztalláb.
Ez csak egy pohár, mely eltört,
Az egész napomat betöltő
Ébrenlét határozta meg,
Miként írjak, s róla megfeledkeznem
Nem szabad.
De nem is tudnék.

Egy hónap távlatából írni
Róla már nehéz.
Az esemény fakulni látszik, és ezer kép
Távozik lassú táncba a dunával együtt.

Távol vagyok a folyótól.
Persze képzeletben átszelem a hegyeket,
S a kiindulási ponthoz megyek.
Beleöntök egy hatalmas
Szárító port,
Mely instant kiszárító.

Megszűnik a létezés,
És a bolygó hatalmas csöndje
Elaléltan lelkem elé
Térdel.
Imádkozik értünk a hold,
És a végén minden,
S mindenki a földön
Meghajol.