Egy mai kisfiú filozófiája

Majd ha felnövök,
Lesz majd kocsim, házam,
Lesz egy kövér feleségem,
S három elhízott,
Kompjuter gyerekem.
Majd, ha megnövök,
S nagy leszek egyszer,
Lesz egy cégem is,
Mely gyárt majd egy vegyszert.

Majd, ha nagy leszek egyszer,
Lesznek majd álmaim,
Lesznek ezer, meg ezer
Eltúlzott vágyaim.

Majd, ha nagy leszek,
S kiengednek a börtönből,
Akkor leszek majd politikus,
Meg drogbáró,
S lesznek hatalmas helyek,
Ahová én mehetek,
De ti még
Gondolni se mertek rá.

Ráveszem magam az evésre

Az 'abrak a dabrára'
Mondtam én szöveget,
Varázsoljam el
Az elhízott szörnyeket,
S most elhitet valami
Kényszeres evésteszt,
Hogy enni azt kell,
De menni most miért
Nem lehet.

Bemegyek egy ócska,
Elhagyott 'teszkóba',
Elülök elázott könyvei
Felett,
Siránkozok kicsit,
Azután elmegyek
A parazitaváros,
Otromba termébe,
A 'mekdonáldsz' étterem
Viharos lelkébe,
Hogy ennivaló
Jusson,
S most elvegyülök közétek,
Mivel én is
Vagyok a kapitalizmus
Akkora terméke,
Mint ti!

Elkészültem

Úgy érzem felfalt valami
Jókedv, s akkor visszaestem.
Elhitette velem a jóság,
Hogy nem történt semmi,
De nem is fog,
És lábatlan percek
Tűntek fel az égen,
Hozták nékem az éji
Csillagokat.
Peregtek észrevétlen
A napok,
S most megint itt vagyok.

Átlátható boldogtalanság
Tiszta vizét iszom,
Sűrűsége megfolytja lelkem.
Néha kiköpöm,
De utána visszanyelem.

Elrabolt valami
Iszonyat fájdalom,
S váltságdíjul kéri
Létemet.
Szürkék lettek
Azok a bizonyos napok,
Amiket előtte
Két kanállal ettem.

Felrobbant lelkemben,
Atomjaira hullva boncolja
Szét emlékeim porctérdét.

Lábra se tudok állni,
Érzem,
De ekkor elvonja figyelmem
Egy enyhült pillanat,
Így emlékeim újra
Boldogan sétálnak.

Cigaretta

Mondom mindig,
Majd lefogom tenni,
S abban a pillanatban
Újra felveszem.

Füstje most oly jól esik,
Megnyugtatja elmém,
Hogy most borozni kellene,
S pipafüstöt mellé,
Vagy akár azt a szivart
Meggyújtani este,
Élvezni az
Ízét,
Élvezni a
Percet.

Ha újra születnék

Ha újra születnék,
Nem az lennék,
Aki lenne helyettem,
Inkább valami vak kutya,
Aki az utcán
Sétál leverten.

Lennék inkább egy örökzöld
Fenyő,
S gyantámmal kenném
Testemet,
Lennék inkább csak egy virág,
Mellyel kifejezném
Létemet.

Inkább csak
Egy bokor,
Egy száraz gally-temető,
Lennék érzések nélküli,
Csendben elmúló
Őszi rózsa.

Esztétika

Minden, ami körbevesz,
Valami hihetetlen alkotás.
Ezernyi vaspor
Lengedez,
S elmúlik a hervadás.

Alkalmi érzések
Felületére
Helyeződik a hangsúly,
S elfelejt mindenki
Szeretni,
Nem tudják,
Hogy miben rejlik,
Van a lényeg,
Csak úgy vannak,
De nem tudnak
Meglenni.

Esztétikus virágokat
Klónoznak,
Majd megcsinálják
Önmaguk az este,
S elhiszik,
Jobb a világ,
Ha ki van cserélve
Minden szerve.

Értelmezés

Addig, míg leírom,
Százszor kimondja más,
Addig míg elhangzik,
Eltelik vagy száz
Év,
És már senki sem fogja
Hallani,
Mit akartam
Valójában mondani.

Dehogy

Dehogy vagy nekem
Elapadó folyó,
Dehogy vagy rekkenő hőség,
Nem vagy elmenő napsütés,
Csak az,
Miben elférek én.

Újra érzel

Adhat-e okot az értelem
Arra, hogy elhagyta
Fejem.
Elképzelhetetlenül üres
Lett minden,
Mi egykor kacajtól volt
Édes,
Kirekesztően érzem
A foltok
Összekuszálódott
Támaszát,
Hogy most zeng
Egy érthetetlen hang,
Halkan muzsikál
A tücsök a barlangban,
Fekszem
Elhalványult hangulatban,
És képzetet diktál
Az eltűnő hangulat.

Borzad a reggel,
Hogy újra kelni kell,
A madár is felszáll,
S olvad a feszület.

Szürkület

Mint akinek porból van
Lelke,
Meredek a napsütésbe,
És silány galambok
Téri ténfergése
Ad alkalmat,
Hogy végre
Letérdeljek.

Mikor felállok,
Már a szürkület hamva
Száll,
Beterítve az
Egész éjszakát,
S meredek ott,
Nézve a Holdat,
Érzem,
Mindenem
Éhesen szomjas.

Ne hidd

Álmomból,
Ne hidd,
Hogy eleresztelek.

Mint gyorsan zümmögő,
Apró, bús legyek,
Én is ott leszek,
És zümmögök lelkednek.

Álmodból,
Ne hidd,
Hogy én is elmegyek.

Mint gyorsan zümmögő,
Apró, bús legyek,
Te is zümmögsz lelkemnek.

Ha bolygó lennék

Ha bolygó lennék,
Csakis a Föld,
Hogy hátamon cipelve
Körbevezesselek.

Ha bolygó lennék,
Csakis a Jupiter,
Hogy sebes forgásommal
Szeresselek.

Ha bolygó lennék,
Csakis az Uránusz,
Hogy koronámat fejedre
Helyezzem.

Ha bolygó lennék,
Én lennék a legszebb,
Ha a földön laksz,
Nézz távcsöveddel.

Hogy veled nevessek

A nevetés ereje,
Mint valami hangos robaj,
Lázítja lelkem,
Hogy veled legyek.

Akarok nevetni,
Ha csak azért is,
Mert szívedet enyhítem,
S hogy beteljél,
De soha nem adnék
Annyit, hogy megund,
Hogy másnap felkelve
Újra akard.

S nevetek veled,
Hogy ne legyen időd
Sírni,
És sírok veled,
Ha nincs már,
Mi nevetni késztessen.

Ha szomorú voltam,
Csak egy pillanat az egész,
Elővettelek szívem mélyéről,
Hallottam,
Ahogyan hallgatsz,
S ezzel mindent
Kielégítettél.

Forr bennem valami
Igazán híres,
Valami régóta
Elvetemült dolog,
Amit eddig soha nem érzett,
S talán többé
Senki iránt nem is fog
Lelkem mámora áldozni,
Hogy legyen meg,
Mi egykor,
Hogy úgy csillanjon
Szemeden a nap,
Mint szívedből kiáradó,
Tiszta tekintet.

Istenhez

Általad váltam én azzá,
Aki most nem vagyok,
Mert általad hiányom
Keletkezett,
Általad állok én
A fájdalom hegyén,
S általad mondok
Átgondolt szavakat.

Általad vagyok megáldva,
S átkozva ezzel,
Hogy annyira hittem,
Hogy szerettél engem.

S most elmos mindent
Egyetlen könnycsepp,
Mert ismét hozzád menekülök,
Lassan dombbá menekül a hegy,
De vele
Én is eltörpülök.

Vádolni akarlak,
De nem visz rá a lélek,
Mely általad lett
Az életre éhes,
S most általad virágzik
Bennem a jó,
Mert általad lett
Az élet
Finom,
S enni való.

Általad becsülöm
Most, a mindent,
Mi szép,
S általad átkozom
A perceket.

Általad sétálok a merész
Ég alatt,
Hogy általad féljek,
S higgyek,
Hogy van még,
Van még.

Van, talán ha jó,
Akkor az, mi
Nekem való,
Vagy valótlan vagy,
S ezzel általad leszek hamis,
Általad vitatható,
De általad lett
A halál
Olyan megnyugtató.

Majd

Ha egyszer én is jó leszek,
S lelkembe nem süppednek
Annyian,

Mikor kiirtom magamból
A rosszat, a kényelmet,
Akkor mondjad,

Mi az, mi kell neked.
Majd, ha egyszer én is átalakulok,
S rózsakertként
Benned felébredek,
Tudom,
Hogy akkor jó leszek,
S benned fognak létezni
Eltúlzott képzetek.

Most még rossz vagyok,
Nem vagyok jó gyerek,
Nem vagyok élénk,
Mert lusta képeket
Alkotok a nyárba,
Ne kelljen reggel felkelnem,
Hogy majd a kilenc
Megüti az órát,
Addig alszom én is
Csendesen.

Majd, ha megjavulok,
És lesz majd lelkemben gyönyör,
Majd ha nem lesznek ideálok,
Melyek befedik énemet,
Addig csak rosszként
Tudlak szeretni,
Vagy imádni mindenben.