Ihlet

Mámor, és megannyi alkohol,
Vagy akár csak a drog,
Nem adhat annyi,
Megannyi ihletet,
Mint két szemed,
Melybe nézhetek.

A fájdalom,
Mely kerülget,
S lelkembe költi ki
Dalát,
Úgy hiszem,
Az is többet ér,
Mint megannyi
Szorongás.

S most kiadom félelmem,
Kifelé az űrbe,
Veszek magamnak egy
Bolygót,
Hogy ne a Földön
Üljek,
S majd repülünk
Évekre,
Fényekre
Innen,
Hogy ne láthassam,
Mi az, mi szépsége
Által okoz
Akkora fájdalmat.

Beszélj

Elpattan egy húr,
S már nem szól a zene,
Hallgatok tőletek
Ideálokat.

A hatalmas csend,
Jaj, már nem vigasztal,
Nem lehetek mindig egyedül.

Ha nem lennétek itt,
Ti zajos zenészek,
Ha nem hallanám
Dallamos szavatok,
Ha nem szólna az
Az átkozott rádió,
Úgy érezném,
Lassan megnémulok.

Beszélj még,
Szólj,
Egyetlen múzsám,
Egyetlen szavadnak
Többet hiszek én,
Mint megannyi zenekar
Játszik
Egy elfuserált,
Komor, bús
Zenét.

Kik nem voltatok nekem

Ha elhagynak mind,
Kik vigaszt nyújtanak,
Kik velem voltak boldogabb
Pillanatban,
Akkor sem merülök.

Álmaim szele hozza a
Nyugalmat,
S majd úgyis kiderülök.
Felkel a nap
Szívem országában,
S majd ott álltok
Szomorún,
Vártok egy
Vígasztaló szóra,
De senki sem
Szól majd.

Álmaim vizére
Hajtom most a fejem,
Álmaim tengerén
Hajózom most,
S kérek valami
Hatalmas erőt,
Törje össze kabinom,
Lássak már
Egy szigetet,
Lássak valami reményt.

A megnyugvás óceánja
Hatalmas,
Rajta sokan lebegünk,
De jaj,
Ha jön a vihar,
Valaki
Mindig elmerül.

Igen, említette nekem

Megemlített nekem az isten
Egy fontosat,
Hogy akik itt vagytok,
Hát mindenkit szeret.

S te mondtad,
Beszéltél vele,
S üzente,
Engem különösen szeret.

Erre az égvilágon
Semmi sem felelet,
A legszebb mondat,
Amit valaha is
Mondtál nekem.

S most szólnod
Sem kell,
Már némán is szeretlek.

Átlátható

Átlátható, ami nem látható át,
Valami erős kézfogás
Rombolja esztétikám,
Szorítja szívem össze
A hang,
Tudom, Te örökké
Enyém maradsz,
De fizikai valód
Eltűntével
Az emlékek közt
Kell leélnem
Még nekem kirótt
Idődet.

Bartók

Elvetemült hangzás az arcomat
Marja, lekem ürességét
Egy időre befalazza,
Szép emléket állít a múltnak,
Hogy ő igenis van,
S a negyedik concerto
Szinesztéziája
Furcsa hallucinációt okoz,
Reggel van,
A klubok kinyitnak,
A pubok zárják
Kapuik,
S minden kezdődik elölről,
Mégis valahogy más,
Ez az egész,
A megszokott klasszicizmus
Nélküled folyik szét.

Ölelni

Dereng valami apró kis tévedés,
Hogy minek mentem oda,
Minek néztem én
A természet lágy ölén,
Gondba csavartam az időt.

Most peregnek lassú,
Iszonyatos percek,
Kik lázadnak,
S ellenem óráról órára
Ítélőn felkelnek.
Szeretném már kezedet fogni,
Átölelni mélyen,
Tűnődni azon,
Mikor lehet vége,
S feledni mindent,
Feledni elmúlást,
Ölelni Téged,
Századokon át.

Lázár verse

Támadjatok fel,
Mind kik alusztok,
Víg ünnepet üljünk
Itt este.

Hallom odaát Ti
Együtt boroztok.
Hát száz évig mi arra
Még nem megyünk.

Szemembe nézz, s úgy prédikálj

(Válasz a tegnap esti prédikációdra, mert csak füllel hallottam, hogy megemlítettél. Remélem híres leszel verseim által, úgy kívánom, hogy csak egyszer higgy abban, amire felszenteltek!)

Milyen erkölcsi norma,
Ami ezt hagyja,
Milyen az egyház,
Ha ezt kibírja.
Prédikálunk hívekről,
Meg ostoba játékról,
Megfáradt szívét
Nem látni árnyaktól.

Édes, Drága Gyermekem,
Miért nem mondod el,
Mi az, mi téged bánt,
Hát mond a szemembe.

Választ adni nem tudok,
Nem hallom kérdésed,
Hát hogy lehetsz így pap,
Nincsenek értékek?

Mi fáj,
Mond, mi az mi kín?
Miért mondod,
Nincsen, ki benned
Bízzon,
Nem mondom,
Mert nincs szavam ebben
Az országban,
De az is többet ér,
Mint te egyfolytában...

Általad

A fájdalom volt földje
Lelkem virágának,
S most a vigasz gyümölcsei
Teremnek rajta.

Gondomban Te voltál
Éltető vizem,
S most Te vagy
Reggeli harmatom.

Még hideg az este,
S annyira fázom,
Szavaid azonban
Takarón ölelnek,
Nehéz a súly,
De benned könnyebb
A megnyugvás,
Általad születtem újjá,
S általad lesz
Virágom terhe
Különösen szép.

Érted

Hát a háborúdból adj részt,
Veled harcolok,
Hittel mondom,
Van ígéret,
S én betartom.

Kezemben a vízipisztoly,
S jéggel harcolok,
Leheletem nagyon vékony,
De soha
Fel nem adom.

Áldozatul estek sokan,
Élni akarok,
Ha életemben,
Ha csak egyszer,
De veled akarok.

A felhőidből nem is kérek,
De ha ott vannak,
Adj belőle részt,
S fel is oszlanak.

Nem kértem én soha,
Hogy velem gyászolj,
Sírj, de te ott voltál,
S most rajtam van a hit.

Megpecsételt igaz hited,
S az életed,
Akkor se szólj, ha van kínod,
Mert én ígérem,
Ott leszek.

Szavaid mindig bennem élnek

Sok itt a felhő,
Már nem férne egy sem,
Hogy az én fejemre
Viharát eressze,
Engedd csak hozzám,
Ne legyen feletted,
Lássad inkább a napot,
Láss helyettem, kérlek,
Általad látok én,
S általad élek.

Mint alakul az élet,
Ki tudja már,
Senki,
Mint szavaid zengenek,
Úgy hiszem,
Érzem,
Szavaid fülembe mindig
Vissza térnek,
S örökké bennem él,
Amint Te mosolyogsz,
Amint a felhőket
Magadhoz
Láncolod.

Enyhülés

Úgy szomjazom én is
forrásod vizére,
Inni szeretnék belőled,
Mélyen két szemedbe nézni,
S hallani istened.

Átlátni értelmed minden
Pillanatát,
Várni rád értelmetlen
Órákon át,
S megenyhülni, ha
Végre jössz,
Ha végre beköszönsz;
Itt vagy.

És nézni, miként
Isten nézhet téged,
Hogy igen,
Ez a legbecsesebb
Teremtményem,
S most itt vagyok.

Valami zavaros képzetek
Hosszú viharából jöttem,
Átgondoltam létezésem,
S talán örülök,
Hogy most érted élek.
S van még,
Mi áltatja a napot,
Vannak ígéretek,
S vannak szép szavak,
De isten azokat
Nem nekem adja.

Féltve

Egyszerre minden elém állt,
Láttam csodaszép alkotást,
És mégsem.
Angyali ajkak leple
Szállt felettem,
Álltam ott,
És némán meredtem
A kigombolt utcák
Reggeli gyönyörében.

Valaki nézett,
S nézte velem,
Miként az égre a Nap
Felkelni megy.
Miként átdúdol hamvas
Éjjeleket a Hold,
Míg csendben az ismeretlen,
Távolról átkarolt.

Rád gondolok

Az idő nem lehet vigasz,
De az időben élni,
Mintha csak ezernyi gombostű
Taposná lelkem,
Örülök, hogy
Ismeretlenül
Ismerlek Téged.

Az az ezer tűszúrás
Már nem is fájdalom,
Az a kereszt
Megnyugtató
Lehorzsolt vállamon,
Ha Rád gondolok.