Egy igaz pillanatomban

Elmegyek én a folyóhoz.
Most nincs erőm,
Most nem harcolok.

Majd egy igaz pillanatomban
Belenézek mélyen a szemébe,
S nézni fogom addig,
Míg végül ő is igaznak bizonyul.

Egy igaz pillanatomban
Megállítom sebes folyását,
Megfogom grabancát,
S kiszárítom.

Egy igaz pillanatomban
Talán még meg is bocsájtok,
Egy igaz pillanatomban
Korbáccsal odavágok.

Ő végzi tovább minden napját,
S hiszem is, hogy jól teszi,
Hiszem, hogy jól vannak
Az élet miértjei.

Nem hagy a csend

Elképzelem, miként lenne az idő,
S mögötte van-e kelendő.
Kell-e nekem olyan érzés,
Mivel szeretni lehet.

Kell-e olyan puritán hangulat,
Mely szoknyák után hajol, kutat,
Van-e nékem hozzá kedvem,
Mond meg, ha kell, istenesen.

Elutazni

Miként lassan táncol, ki mulat,
Úgy hagy alább a megszokott hangulat.
Miként nézek én is az otthagyott lány után,
Úgy leng a zászló is a budai vár fokán.

Menj, rohanj, innen tünnöd kell,
Itt téged nem várnak,
Csak hagyd,
Csak nyugodj bele,
Ott van a helyed,
Ahová most megy el
Az utolsó gyors,
Nézd, hogy énekel.

Nyugodt vers

Most megnyugszik minden,
Megnyugszom én,
Hogy ott legyen minden,
A világ tetején.

Most rágyújtok egyre,
Hogy a másikat,
Elszívhassam lassan,
Nyugodt pillanatban.

Ott ülünk mindnyájan,
Már alszik a csend,
Zuhan a semmiség,
Mi nincs is odabent.

Elszundít a reggel,
Kicsit elaludt ő is,
Már vagy három perc telt el,
De nem változik semmi.

Igazán

Igazán vagyok, igazán létezek,
Szívemben dobog az igazán képzelet,
S igazán hinni most nincs mit,
És nincs kiben,
De igazán akkor majd megért
A félelem.

Igazán örülök, hogy vagytok itt mellettem,
Igazán nem tudok mit írni
Tinéktek.
Igazán, igazán elment a bátorság,
S igazán nincs bennem semmi.

Igazán nem tudok szerelmes lenni,
Igazán nem tudlak téged átölelni.
Igazán szívemben nem fér
Már be semmi,
De igazán csak téged tudnálak szeretni.

Igazán nem ismerlek,
s igazából te sem,
Igazából már szeretlek,
De igazán még nem,
Igazán várom már,
Hogy szemedbe nézzek,
Igazán hinni,
Hogy mindennek vége!

A hallgatás perce

Ez most a hallgatás perce,
Hisz nincs mit mondani,
Nincsenek szavak, s nincs
Már bennem semmi.

Átkarol a magány, s azt
Hiszem, jól vagyok,
A nagy üresség mögött
Az Isten is bandukol.
Rá lehet jönni
Annyi dologra,
Mintha az élet
Egyetlen perc volna.
Egyetlen, néma csend,
Mely össze van keverve.

Miként ránk nehezedik minden

Miként ránk nehezedik minden,
ami súlyában méri az időt,
s terhében ott van
az egész világegyetem,
elgondolkozik a
földre szállt ember.

Telhetnek napok,
óriási percek,
akár csak egy tört idő,
vagy az, mi nem kell,
húzhatják szájukat,
miként minden teszi,
neki nem parancsolhatott
az égvilágon senki.

Lassan eljön az idő,
elmúlt egy szörnyű hét,
s fogadni, mit isten ad,
éppen olyan nehéz.
Leereszkedik a köd,
felmehet a nap is,
hisz az élet forog,
de jaj, annyira rövid.

Mennyien meghalnak,
mennyien elmennek,
mégis ha a sok közül,
Óh, ha nem az az egy.

Tegnap egy darázs csípet
meg este, s csípése után
leesett a földre.
Feláldozta magát,
hogy a többieknek
ne kelljen félni tőlem.
Megtanította, hogy fullánkja nehéz,
hogy kinek ruhája meseszép,
abban rejlik a veszély.

Valami hiányzik

Valami hiányzik,
ami a most a jövőnek,
ami számít,
ami mégis
valahol bennünk volt.

Valami hiányzik,
ami múltja a mának,
amibe nem lehetek
én, se te,
de egyáltalán
valaki.

valami kezd hiányozni,
valami, ami akkor
volt, mikor
még semmi,
mikor elhitted,
hogy nekünk
csak ennyi
az egész.

valami hiányzik,
valami kis játék,
hogy üres lelkem
külseje
csak egy hályog,
mint szememet védő,
apró buborék.

valami hiányzott,
hogy úgy tudjunk hinni,
mint ahogyan élünk,
nekünk az volt
a minden,
s egyszerre
a semmi.

másokba vetett erő

legyen erő,
s ígéret,
legyen példás momentum,
hogy csak egy perc,
s vége minden,
vagy kezdődik egy szép,
egy új.

nézzünk mélyen a lelkünkbe,
hogy nincsen ott, se semmi sem,
vagy van ott bent egy önítélet,
vagy akármi,
csak jó hogy nem.

és higgyük el,
hogy van szeretni
egy szebb, és látó holnapot,
hogy van még bennünk emberség is,
csak nem látni a tévétől.

s nézzünk, ne csak
más szemébe,
nézzünk bele, mint ő maga,
higgyük azt, hogy van még benne,
mi nem ember,
hanem ő maga.

higgyük azt, hogy emberileg
nem lehetünk állatok.
nem biztos, hogy az a jó,
ha nem vagyok ott nálatok.

mit hihet a mai ember,
mi nem a tévé, s 'rákkendroll',
mi nem látható,
vagy nincs sehol,
az nem lehet egy altató.

amit nem mond senki,
az nincs is ott,
mert hihető,
hogy tudni azt, hogy emberként
nem vagyok egy libegő,
pedig egyik percben itt vagyok,
a másikban már sehol sem,
hát úgy éljek, hogy van erőm,
mit megoszthatok
veletek!

előtt, alatt, után, mögött

mint akit senki se látott,
maradtam magam, egymagam,
mint akit senki sem szeretett,
néztem fényes csillagra.

annyira hinni
akartam,
mint még senki soha máskor,
mint az alkony az ablak előtt,
akár egy bogár fényre mászott.

mint előtte soha, senki más,
csak valami vak ember,
hogy szerelmes lettem egy lányba,
de ki ha nem most,
ha én, ha nem.

megtörtént, történnie
kellett,
akkor, s most, ha nem is
így,
de elment, és sürgetett,
a ki ha én nem,
vagy ő ha nem.

mint akinek meg van minden,
s minden nélkül senki sem,
úgy kértem, hogy maradjon még,
de mintha
csak menni kell.

ébredve a máról holnap,
akár ki, vagy senki sem,
délelőtt, vagy tegnap nélkül,
elmúlt a hét,
azt hiszem.

két kezét a sírba rakva
adott erőt,
mint mikor,
akkor, és a tegnap előtt,
ugyan olyan, mint mikor
holnap után nézek vissza,
s előttem a mosolya,
akár sírt, vagy nevetett,
én voltam az ostoba.

mondtam én a szépet, jót,
ő mondta az okosat,
láttam én a láthatót,
de ő hitte,
mit senki sem.

Ábránd

legyengültem,
szobrom méla, derűs arca
most délre vált.
Megmarad bennem valami a hitből,
s mondja az isten,
hogy ne már!

Reggel, mikor majd felkelek,
szeretek nézni,
s aludni,
de addig lelkem alkonya
szürke,
s a fényre nem kíváncsi.

Nincsenek színek,
nincs képzelet,
nincs akarat,
és cselekvés.
Annyira múlik az idő,
mint ide tőletek,
valami megmagyarázhatatlan erő.

Dereng az alkony,
valaha láttam,
miként a nap lenyugszik,
élénk színét úgy mulasztja,
hogy láthatárom
mögé búj.

De szeretném,
úgy akarnám,
hogy csak most,
vagy 'valmikor'
nézzen mélyen két szemembe,
s szeressen az,
ki akkor volt.

nem vagyok szelíd

agyam már alszik,
siklik a dunán,
testem remeg, szürkül
a homály,
dereng az érzés, mikor még
ép voltam,
mikor ifjonc gyerekként
a régről papoltam.
rájöttem,
a bölcsek ott vannak közöttünk,
s nem mindig a legöregebb
közülünk.
vannak gyerekek,
kik jobban tudhatják,
vannak, kik öregen haláluk kívánják.
az ilyen emberektől mentsen meg a sors,
az ilyen emberek
nem éltek semmit.
az ilyen emberek
azok, kik senkik.

Valamivel könnyebb

Tudom, itt vagy, sétálsz a kertben,
látogatod az éjjeli szőlőket.
Érzem itt vagy,
sürget a nap,
feküdjek, holnap kelnem kell.
Hazajöttél, s láttalak,
Nyugodt, s pihent voltál,
Úgy akarnálak látni,
Hogy még egyszer szaladnál.

Most valamivel könnyebb lett,
Nem azt látom már,
Ahogyan a vízben...
Jajj! De nagyon fáj.
De most úgy látlak,
miként alszol,
S hitem is meglett,
Ha te vesztettél volna el...
Te voltál az erősebb.

Folytatom, folytatni kell,
amit itt elkezdtél,
valamibe merülni kell,
Temetni ezt a téveszmét.

Majd új erőre kapok,
s akkor folytatom,
rám se ismersz majd,
nem fogsz rámismerni.

Téged a világon senki sem bántott

(Ezt a verset 2004-ben írtam, s most valóságossá vált. A valóság örök nagy átok!)

Lehetett volna tökéletes élet,
De ebből lett vonagló, botrányos késed.
Elvág mindent, elvágja mélyen torkod,
Míg atyád templomban zsolozsmát mormol.

Tüzet gyújt ma érted megfáradt anyád,
Holnap az elnököd kihívja sorsát.
Elvetődik benned szerelem sarja,
Kezed lelkedből végleg kivakarja.

Elveszel magadban, elveszted csókod,
Elvesztesz mindent, csak nyisd ki a boltot.
Sírhelyeden végleg halálos a csend,
Forogsz benne mélyen, fáj valami bent.

Szíved nem enged, lelked réges-régi,
Elkapott csendben, a tolladban Ady.
Így írsz te verset, így írod az álmod,
Téged a világon senki sem bántott!

tudod milyen emlékekben élni?

tudod, milyen emlékekben élni?
a halált tagadni, az életet félteni?
tudod, mit jelent majdnem csak szeretni,
tudod milyen a pengén táncolni?

berekedne torkom, ha most üvölteni tudnék,
meghasadna szívem, ha nem lennél enyém.
ráhajolnál most is vállamra, s 'mondnád':
Szeretlek öcsém! Szeretlek Bátyám!