előtt, alatt, után, mögött

mint akit senki se látott,
maradtam magam, egymagam,
mint akit senki sem szeretett,
néztem fényes csillagra.

annyira hinni
akartam,
mint még senki soha máskor,
mint az alkony az ablak előtt,
akár egy bogár fényre mászott.

mint előtte soha, senki más,
csak valami vak ember,
hogy szerelmes lettem egy lányba,
de ki ha nem most,
ha én, ha nem.

megtörtént, történnie
kellett,
akkor, s most, ha nem is
így,
de elment, és sürgetett,
a ki ha én nem,
vagy ő ha nem.

mint akinek meg van minden,
s minden nélkül senki sem,
úgy kértem, hogy maradjon még,
de mintha
csak menni kell.

ébredve a máról holnap,
akár ki, vagy senki sem,
délelőtt, vagy tegnap nélkül,
elmúlt a hét,
azt hiszem.

két kezét a sírba rakva
adott erőt,
mint mikor,
akkor, és a tegnap előtt,
ugyan olyan, mint mikor
holnap után nézek vissza,
s előttem a mosolya,
akár sírt, vagy nevetett,
én voltam az ostoba.

mondtam én a szépet, jót,
ő mondta az okosat,
láttam én a láthatót,
de ő hitte,
mit senki sem.

Ábránd

legyengültem,
szobrom méla, derűs arca
most délre vált.
Megmarad bennem valami a hitből,
s mondja az isten,
hogy ne már!

Reggel, mikor majd felkelek,
szeretek nézni,
s aludni,
de addig lelkem alkonya
szürke,
s a fényre nem kíváncsi.

Nincsenek színek,
nincs képzelet,
nincs akarat,
és cselekvés.
Annyira múlik az idő,
mint ide tőletek,
valami megmagyarázhatatlan erő.

Dereng az alkony,
valaha láttam,
miként a nap lenyugszik,
élénk színét úgy mulasztja,
hogy láthatárom
mögé búj.

De szeretném,
úgy akarnám,
hogy csak most,
vagy 'valmikor'
nézzen mélyen két szemembe,
s szeressen az,
ki akkor volt.

nem vagyok szelíd

agyam már alszik,
siklik a dunán,
testem remeg, szürkül
a homály,
dereng az érzés, mikor még
ép voltam,
mikor ifjonc gyerekként
a régről papoltam.
rájöttem,
a bölcsek ott vannak közöttünk,
s nem mindig a legöregebb
közülünk.
vannak gyerekek,
kik jobban tudhatják,
vannak, kik öregen haláluk kívánják.
az ilyen emberektől mentsen meg a sors,
az ilyen emberek
nem éltek semmit.
az ilyen emberek
azok, kik senkik.

Valamivel könnyebb

Tudom, itt vagy, sétálsz a kertben,
látogatod az éjjeli szőlőket.
Érzem itt vagy,
sürget a nap,
feküdjek, holnap kelnem kell.
Hazajöttél, s láttalak,
Nyugodt, s pihent voltál,
Úgy akarnálak látni,
Hogy még egyszer szaladnál.

Most valamivel könnyebb lett,
Nem azt látom már,
Ahogyan a vízben...
Jajj! De nagyon fáj.
De most úgy látlak,
miként alszol,
S hitem is meglett,
Ha te vesztettél volna el...
Te voltál az erősebb.

Folytatom, folytatni kell,
amit itt elkezdtél,
valamibe merülni kell,
Temetni ezt a téveszmét.

Majd új erőre kapok,
s akkor folytatom,
rám se ismersz majd,
nem fogsz rámismerni.

Téged a világon senki sem bántott

(Ezt a verset 2004-ben írtam, s most valóságossá vált. A valóság örök nagy átok!)

Lehetett volna tökéletes élet,
De ebből lett vonagló, botrányos késed.
Elvág mindent, elvágja mélyen torkod,
Míg atyád templomban zsolozsmát mormol.

Tüzet gyújt ma érted megfáradt anyád,
Holnap az elnököd kihívja sorsát.
Elvetődik benned szerelem sarja,
Kezed lelkedből végleg kivakarja.

Elveszel magadban, elveszted csókod,
Elvesztesz mindent, csak nyisd ki a boltot.
Sírhelyeden végleg halálos a csend,
Forogsz benne mélyen, fáj valami bent.

Szíved nem enged, lelked réges-régi,
Elkapott csendben, a tolladban Ady.
Így írsz te verset, így írod az álmod,
Téged a világon senki sem bántott!

tudod milyen emlékekben élni?

tudod, milyen emlékekben élni?
a halált tagadni, az életet félteni?
tudod, mit jelent majdnem csak szeretni,
tudod milyen a pengén táncolni?

berekedne torkom, ha most üvölteni tudnék,
meghasadna szívem, ha nem lennél enyém.
ráhajolnál most is vállamra, s 'mondnád':
Szeretlek öcsém! Szeretlek Bátyám!

Pap Laci atyához

hogy akkora emberség, az se szorult beléd,
hogy a gyűlölet, az sincs meg benned,
pap létedre hogy lehet, hogy nem lehetsz ember.

hogy nem tudod, mi az, mi az életet bezárja,
s hogy együtt ittatok, egy üveg az ára.
hogy szeretett téged is, bár gyűlölni akart,

amiért hagytad elhulni önmagad. hagytad hagyományát
a föld alá süllyedni, de igazán nem tudott
senkit se gyűlölni. s most azt mondod nekem,

nem tudok eljönni, nem tudok egy percet Imrére szentelni,
nem tudom a szabadságot egy héttel 'halasztni',
nem birok egy embert igazán tisztelni.

told el mocskos szájad, s kezdj el hinni újra,
kívánom, hogy legyél szeretettel dúlva.
kívánom, hogy legyél istennek szolga.

kerüljön téged a gyűlölet, gyalázat,
s kívánom, hagyd el még ma ezt a házat.
menny oda, ahol te szeretnél élni,

de falucskám szívében nem szeretnélek látni,
nem akarok mélyen a szemedbe nézni,
mert meglátnám azt, ami benned van.

tudd meg, szeretett téged, s szerettünk mi is,
annyira, hogy most nem tudunk gyűlölni.
éljél sokáig, s égjen benned a bánat,
hogy Imre emlékét őrizd meg a mának.

ha senki sem vagyok

ha senki sem vagyok, magamnak vagyok,
ha másokért vagyok, akkor hatalmas,
s kergetem odafönn az óriás madarat.

leereszkedem, s nézlek bennetek,
mennyire sírtok, s ezért szenvedek.
van bennetek bánat, de ott van az öröm is,
mit tudtam én adni, szerettem mindenkit.

az élet egy perc, töredéke annak,
ami most nékem, ideát itt van.
remélem akkor is ennyire szerettek,
mikor már az élet titeket elenged.

remény

s reménytelenség ellentéte most a perc.
zászlaja vitorlaként egy házon lengedez.
de jó is volt szeretni, s szerettetni magam,
elvesztettem bátyám, de meg lett a lovam.
s lett nővérem is, lett kit szerethetek,
s Imre képe örökké a szívemben lebeg.

tétlenség

legbelül forr bennem az indulat,
valamit tenni kell,
hisz az ember így mulattat időt,
s valahogy így telik.

Az óra ketyeg, az ember pihen,
az óra ketyeg, ketyeg.

Az ember ketyeg, az óra pihen,
az ember ketyeg, ketyeg.

A fájdalom

A fájdalom erkölcstelen,
egyszer csak bekopog,
leveti ruháját,
s megmutatja magát.

Ráveti magát agyamra,
s megerőszakol.

Isten

Álmodni egy dolog,
Hinni annyira sem értelmes,
Mint tudni, van egy Isten,
Van másik is,
És nekem is egy,
De veszek hármat,
Soha ne tűnjön el.

Van Neked kettő,
Ad nekem az egyiket,
S akkor nekem is egy,
S neked is egy lesz.
Isten az mi?
Vagy valójában van?
Létezik-e a nagy folyó alatt?

Vagy felette lebeg?
Ahogy az óceán is?
Temérdek kérdés,
De valahol hibádzik.

Tűnődök én is,
Most miért hiszek benne.
Kifogás talán, vagy
mert nincs merszem?

De van, s ez a legfontosabb,
Imre most csinálja
Odaát a vaskapukat.
Elromlott biztos a mennyei bejárat,
S lakatos kellett,
Mert mindenki hibázhat.

Ott szüretel most,
S nézi a fürtöket,
Ez még nem, de az már bor lehet.

Van-e nagy Isten,
Rágom a füledet.
Van-e hatalma a
Habos vizek felett?

Julianna

Hát megszülettél Te is,
Itt vagy nekünk most,
A lelked tiszta, úgy mosolyogsz.
Már ölelni akarlak,
Múljon el a bánat,
Nem láttalak még,
de annyira imádlak.

Fognálak szelíden,
Két kezembe zárva,
Csókolnám az arcod,
Mint soha, senki másnak.
Még bent vagy még,
Bent vagy a kórházban,
Szelíd Angyalok, most
Csak terád vigyáznak.

Már most nem győzöm mondani,
Vigyáz édesanyádra,
Édesapádnak ne okoz
Fájdalmat.
Szeresd az életet,
S tudjad mindig,
Mindig,
Ott van az Isten,
S ott van a hit is.

Ott leszek melletted,
Ott akarok lenni,
Csak végre egyszer
Tudjalak ölelni.

isten igéje

fájdalmam most kicsit enyhült,
átbújt valami másba,
valami silány, erőltetett kínzásba.
rám zuhant az agy.
gondolataim apró darabjai most
görcsös hegyként süppednek lelkembe.
rám nehezedett az élet.
vele minden kényelmetlen,
hűtlen igazsága.
én gyáva.
gyámoltalan, megmagyarázhatatlanul vak.
én kérlelhetetlen igaz ag,
ki már többé sohasem szabad.

megfogott a tér, s most az időt hívom,
menjek vissza belé.
Terjeszkedem,
egyre csak süppedek valami lápos mocsárba.

dereng az érzés,
valaha tudtam,
mit jelent annak lenni,
ami nem most van,
ami csak volt,
de később már sohasem,
tudjunk újra örülni, ha
most sajnos nem.

Kezdetben volt az ige,
s az ige testé lett,
istennél van az ige,
mert az ige isten volt,
s ő általa lett a test,
a test őbenne,
s benne a világosság gyűlt össze,
s a sötétségben ő világít,
de ezt nem fogta föl,
mert az ige testté lett,
de a test nem örök.

Mint aki a vizek közé esett

Imre, igyál! Nem iszom most. Elég volt a sör.
S elkezdtünk lóherét keresni. Én találtam...
És talált. Három négylevelű szerencsevirágot.
S bementünk a vízbe. Bementünk, de minek.
Imre! Nem olyan hideg. Mintha az előbb már megszoktam volna,
s beljebb jött.
Majd elindultunk a parton sétálva, ki úszva.
Jött mögöttem. S egyszer csak felkiáltott.
ÁÁÁ! Ne! Jaj, ne, segítség!
Én akkor már sírva fordultam felé, de elkapott
engem is a sodrás. Elkezdtem úszni, de görcsöt
kaptam. Totya engem megmentett. Kidobott egy fára.
Majd keresni kezdte.
Én hívtam a 112-őt, de magyar hon által az
soha el nem érhető. a 107 is foglalt volt, csak
szólt belőle a gép,
de végre a 105-ön a tűzoltóság vette fel.
Kereste Totya, vagy ötvenszer lemerült.
Vagy ötvenszer, vagy egyszer sem.
De már nem bukkant fel.
Minden egyes perce, igaz most halványan,
De bennem él, s ugyanúgy Totyában is!
Feldolgozhatatlan, és értelmetlen.
A Nagy Gyereket elvitte a víz.
Fél három volt, de ezt csak a tűzoltók mondták.
Mert én nem tudtam.
Negyed hétkor kihozták a partra.
Ott feküdt,
mint aki a vizek közé esett.
Szerette az életet, de gondolt a halálra is.

Szilvi megemlítette, hogy mikor elmentek Ráckevére ketten
Imre lassításra bírta a temető előtt.
Jajj, ha én egyszer meghalok, ide temessetek,
Mert ilyen temetőkapuja nincs egynek sem.
Ő tervezte, készítette, s most őrá fog vigyázni mindörökkön örökké,
Ámen