Eső

Ráripakodva mindenestül
Megtelt
Az árok!

Én, Te, Ő

S még hogy tanulni kell, fejleszteni magad,
Mint homokban megsült, nyári bogarak,
Álldogálsz mezítelen, előtted egy nő,
Hatalmas kihívás, és elitélendő!

S még hogy tartanod kell valamihez magad,
Mint sártenger tavasszal lábaid alatt,
Futkározik fejedben idegesítő
Gyilkos, vad szándék, mely kivitelezhető!

Meghívó

És meghívnak tartalékos
Mindentudó, hamiskás életre,
Feszítek szétgörnyedt medve
Énekre, s táncolok!

„Iszom, beaszom,
Mint három szamár,
És csak nézek,
Hogy most hallgatnom
Kéne, kellene!”

A KŐ HIMNUSZA

Nagy kövek lettünk.
Elsőre nagy kövekként indultunk neki,
Elhagytuk erős, oltalmazó hegységünk,
S ittas állapotban egy heves folyóba
estünk.

Kavicsok lettünk.
A folyó erős sodrása megkoptatott,
Összezúzott, megtört mindnyájunkat, s hegyünk
A végeláthatatlan, bús messzeségbe
vegyült.

Sóderhegy lettünk.
Utaztunk, vitt minket a sodrás, és néha
Alkonyatkor a csillagokkal pihentünk,
Nem alhattunk, muszáj volt haladnunk,
mennünk.

Porszemek lettünk.
A víz megkoptatott, elnyűttük kő-külsőnk,
Az üres világban megnyugvást kerestünk,
De mindenünk hátrahagyva a tengerhez
értünk.

Magad közül

Várod, hogy te legyél az,
Ki először neveden szólít,
Nézed az ajkad, mikor
Hív, mikor nagyot lódít,
Mikor várod már, hogy legyél,
hogy vagy!
Nem akárki,
Magad közül
A leghatalmasabb!

Angyalok

Egy cigaretta esne most igazán jól!
Cigarettára rágyújtó, kávézó angyalok,
Figyeljetek!

Várom, hogy felgyere

Soha nem tudtam láthatatlan szeretni, nem tudtam
imbolyogva a nyárra nézni;
Várom, hogy felgyere.
Kinézve a magaslatok üres utcáira, párnám
Hitét élvezve átfordulni jobbomra,
Várni, hogy a karóra üsse el az időt,
Nézni perceket hamuba esni, és forrón,
Átölelve nevetni valami egészen máson.
Valami új, igazhitű álmon
Ülni, s várni, hogy felgyere.
Egy csésze kávé,vagy egy forró tea izgalma,
Hűs derűre nyújtana okot,
Beszéd, és izgalmas áradat.
Várom, hogy felgyere.
Ha csak egy percre pontosan megfogalmazott
Világ ábrándjairól beszélni, akár egy köszönést
Megejteni ebben a lidércektől duzzadó hamis világban,
Akkor várom, hogy felgyere.
Csak egy sétára a parkba, hogy legyen kivel menni,
Hogy a lépcsőt ne egyedül kelljen követni,
Várom, hogy felgyere.
Ha csak a modern kultuszok internetes
Mezsdjébe, várom, hogy felgyere.
Hogy adjon hangot a gép, hogy rezzenjen a telefon,
Csak egy percre gondolom,
Várok, hogy itt legyél.
Messze igazak álma mellett,
Gondolatokba temetkezve imám
Keserű száj ízére költeni egy verset,
Így közben várni arra, hogy itt legyél.
Már nem is kell feljönnöd, megyek én hozzád.
Át a lépcsőkön, sietve, botlásokat színlelve,
Várni, hogy csak gyere.
Hogy ott a parkban, ketten egy mosollyal éltetni valami szép fát,
Valami igazán csodás madarat nézni,
S közben nesztelen a partvidéket
Csodálattal tölteni.
Várom hogy felgyere.
Várok, mivel az órák múlnak, széttaposnak,
Kecses percei combon rúgnak,
Mert a momentum rejtelme
elhidegít egyedül.

Legyen

Legyen szép napod,
Legyek az, ami
Amúgy sohasem
Vagyok!

Valami

Jó! Most tényleg igaz leszek,
Bár szerénységem ezt nem,
Nem engedi szárnyalásig telni,
De porzik utánam a szerelem
Végszava, mint a nap ellenálló
Sugara a déli hegyek párás
Fellegében,
Tűnődik a szívem, miért szeretnélek,
S mégis!

Ami rosszallást váltott ki belőlem

Letépve, mint falról édes kedvet,
Úgy hullott mindenki,
Mint dühös vad emberi kéz által,
Van még szomjúság,
Gondos is a bánat,
Eltalált nehézség
Mászik fel a fára.
Sürgős baglyok jönnek,
Nem birok aludni,
Elszenderült minden,
El kéne taposni
A csikket.

Az ég alja

A szürke égnek borostás alja
Tekint részegen, a támadástól félve,
Hogy valaki őt onnan leszedi,
Leakassza végleg!

Szívem mélyén

Rohanok, el ne késsek,
Szaladok a feledéssel,
S messzire hullott almák
Falatnyi ruháit nézem,
Amint táncolnak, régen
Eltűnt, meghitt pillanatban,

Ők nők voltak,
Ők igazi nők,
De mára nem maradt
Belőlük más,
Mint hús nélküli
Csontos, zöld
Angyal gyújtotta pirosló köd.

A szánkó

Én egy modern szánkó vagyok,
Egyszemélyes sportváltozat,
Kényelmes támlával, igazi
Csiszolt fadeszkákkal kirakva.
Rólam álmodik minden gyerek.
Elérkezik a pillanat,
A boltba értem jönnek,
Örökbe fogadnak, szeretnek télen.

Szánkó vagyok, csúszok a havon,
Keringőt táncolok,
Mert sportos, modern
Szánkó vagyok, csúszok a havon,
Viszem a gyermeket,
Mert sikló, süvítő
Szánkó vagyok, csúszok a havon.

S beköszönt a tavasz, lombok
Élnek, a hónak pedig tényleg vége.
Így nyáron én a padláson
Lógva álmodok a télről,
Az örök hómezőkről,
S dombok tetejéről siklok,
Mint egy kígyó a sivatag porában.

Szánkó vagyok, lógok a padláson,
Keringőt álmodok,
Mert régi, megunt
Szánkó vagyok, lógok a falon
S érzem a végzetet,
Mert domb, lomok közti
Szánkó vagyok, és ott olvadok!

A félkegyelmű

Oly közel még az álom,
Hogy halljad selymes pusztaságok
Iránti őszinte, felebaráti aggodalmat,
Melyet minden idők egyik legcsodá
latosabb félkegyelműje hajtott végre
Egy csendes, Duna parti estén,
Nézegette a halakat, s csóválta
Ingerült idegzeteitől elhalványult
Arcvonulatát, mint tényleg valami
Amerikai thriller kényes
Figurája, s úgy hat a lelkület
Végeláthatatlan sivatagi porára,
Mint a hideg szóda a pohár falára,
S úgy énekel a majom is a fán:
Győzött Dávid, meghalt Góliát.
Mondhatnám azt is,
Nincs minden veszve,
Ott van Júlia, és Shakespeare
Írott anyaga,
Meghalt abban a két ifjú,
De derengjen vissza a
Félkegyelmű alak fúrt
A Duna-parton egy mélyebb
Kutat,
Melyből aztán ivott, s
Megmérgezve magát,
Hiszen hősünkön nem volt
Esőkabát,
S így esett meg az is,
Hogy nincs is jelenet:
A félkegyelmű győzött,
Meghalt, s elesett.

Néha jó, ha az emberek elmennek...

"Néha jó, ha az emberek elmennek...
Ezt egy mesében hallottam...azóta mindig eszembe jut, ha valaki elmegy vagy ha én megyek el. Vannak olyan érzések, álmok, amelyek csak úgy szépek, ha már véget értek. Amíg tartanak arra vágyunk, hogy tartsanak örökké...amikor véget érnek már tudjuk, hogy nem is lett volna szabad, hogy máshogy történjen. Arra gondolok, hogy bizonyos dolgok csak így maradnak tiszták a szemünkben. Valószínűleg ha még mindig tartanának, már elszürkültek volna. És már nem lennének különlegesek, varázslatosak...már nem tenne boldoggá a tudat, hogy hozzánk tartoznak.. Néha jó, ha az emberek elmennek...igen..."

/Mészáros Tímea/

Olvastam, és hallani lenne igazi. A teljes történetet. Valami olyan mese lehetett, ami megrázza a földet. Valami igazi tengeribeteg, szomorkás, részeg kalóz meséje. "Gyerekek!" - rezzegne bele a hajó érdes hangjába. "És amikor ott álltam két vitorla között, kezemben a fényes kard az angolok felé....." Valami hasonló. Igazán megrázó, mégis példásan nevetésre méltó, vicces anekdota. Kitalált hiedelmekkel egybefűzött zavaros, mégis érthető mese.
De ez a mondat. Már halom, hogy a gyermekek, akik mindezt hallhatták, fel sem fogják, miért szorult ennyi test ebbe a rövid, érdektelen mondatba. Benne van a magány, a vágyódás, a tisztaság, és az örök érzelem. Néha jó, ha az emberek elmennek.
Van kit visszavárni. Van kinek örülni, ha ismét megjön. Van idő magunkba szállni, van idő a magányra. S igen, ahogyan írtad is, van idő kitisztítani az elmét, a szemet.
Van idő egy pillanatra kisiratni lelked, hogy órákba teljen, mire új erővel újra mászol felfelé.
Talán még hitet is ad egy kicsit. Néha jó, ha az emberek elmennek. Elmennek, egyedülmaradsz, van időd félni. Minden értelemben. Van idő az álmokra, és a csöndre. A csöndben van mindaz, ami erőt ad.
"...amikor véget érnek, már tudjuk, hogy nem is lett volna szabad, hogy máshogy történjen..."
Nem teljesen értelek. Álmodsz, felkelsz és vége? Igazad van, de volt-e már úgy veled, álmodtál, felkeltél, és folytattad az álmod. Álmodtál valami hihetetlent, s elkezdted megvalósítani. És tudjuk, hogy meg szabad történnie. Az álmok szerzik a ritmust az életre. Van benne egy kis mozzanat mindenből. Valami túlvilági, valami jövő, és valami, ami te ÖNMAGAD vagy.